A vogon költészet kutyafasza ahhoz képest, amit a Föld nevű bolygón képesek kitermelni magukból az emberek, ezt már Douglas Adams is tudta. Ha nem így lenne, sose ismerkedhettem volna meg Katona László munkásságával, aki afféle kultköltő volt a collegiumban, kábé a költészet Uhrin Benedekje, és többünk meggyőződése szerint a legrosszabb magyar költő, aki valaha pennát ragadott. Olyasmiket volt képes elkövetni, mint például hogyaszongya “Rímelő versekben lakik sok gondolat,/ Hol az agy nem ázott köteleket szaggat.”

Hogy hogyan jutottam ide, és hová akarok eljutni innen? Nos, néhány hónappal ezelőtt baráti műfordítói gyorssegélyt nyújtottam egy, a skót Felföldön játszódó dugós-kardozós regény fordításához, mivel a főhős hirtelen verselni kezdett szíve hölgyéről, körülbelül az elvárható minőségben, desőt rímesen. Ez külön hangsúlyt kapott a történetben, a regénybeli műélvezők nemcsak a költemény belbecsét dicsérték, hanem azt is, hogy milyen csodálatosak a rímei. (Igen, ilyenkor konkrétan látni, amint a szerző elalél ennen maga ragyogó produkciójától, úgyhogy külön biztosítékot szerez arra, ez véletlenül se kerülje el a bamba olvasó figyelmét.) Talán tíz sor volt, égő szívvel meg hollóhajakkal meg selyembőrrel – mint mondtam már, körülbelül az elvárható minőségben. A regény fordítójának addigra már tele volt a hócipője az egésszel, én pedig életem bizonyos szakaszaiban költöttem is (mármint verset, nem pénzt), így hát már csak brahiból is megcsináltam, meg aztán a fordításokkal meg a barátokkal úgy van az ember, mint ahogy Konfuciusz mondá, te megvakarod az én hátamat, én megvakarom a tiedet. Mivel tényleg baráti szívességből csináltam, nem is számítottam semmi viszonzásra – ehhez képest viszont tegnap hozott a posta egy cipősdobozt a messzi keletről, amiben olyan nyalánkságok voltak, mint zöld színű Kitekat meg karamellás kukoricapufi.

Mit mondhatnék, a költészet is olyasmi, amitől tovább nőhet az ember segge. Avagy mindezt rímelő versekben elmondva, “Másoknak lírája fenekem növeli,/ tompora mutantur, hehehe, hihihi”.

(Amúgy, bevallom, leginkább azért fosom a szót ilyen terjedelemben és ennyire összevissza, mert a húgomat ma délelőtt megszülesztik, és ő ugyan minden bizonnyal kiröhög majd azért, de én igencsak izgulok. A zsebemet például a telefon húzza le – nem mintha bármit is tudnék tenni ilyen távolságból, akármi van…)