Meg vagyok én áldva ezekkel a dögökkel, nem vitás – Anasztázia nagyhercegnő ma reggel ránézett a tálkájába frissen kiadagolt paradicsomos lazacra, aztán arisztokratikusan elokádta magát, és még arisztokratikusabban távozott, hogy elheverjen az emeleten az egyik radiátoron. Hát most komolyan, mikor szedte fel ezeket a princessz-tempókat? Nyilván nem kivertmacska-korában Csobánkán, úgyhogy feltehetőleg mi vagyunk a ludasak. A rossz nevelés, bakker. És még én próbálok pedagógusokat tanítani, fuj.

A tegnapi napot amúgy valószínűleg sokáig nem fogom elfelejteni: először találkoztam alkalmassági vizsgán egy olyan hallgatójelölttel, akinek minden bizonnyal valamilyen pszichés zavara van. Természetesen a “nem felelt meg” rubrikába húztuk bele az ikszet, de azóta is rágódom azon, vajon mit lehetett volna még tenni. Az, hogy megjelent nálunk, valószínűleg azt jelenti, ő nincs tudatában annak, hogy baj van vele, mi meg nem kérdezhettük meg tőle, hogy “elnézést, nem áll esetleg pszichiátriai kezelés alatt?” Egyikünk sem rendelkezett a megfelelő szakképzettséggel ahhoz, hogy akár megsaccolhassa, mi baja (bár tippjeink persze vannak), viszont az biztos volt, ezt a lányt nem engedhetjük pedagógusi pályára.

Prioritások, mondogatom magamnak, nekünk most a gyerekekre kellett gondolnunk elsősorban, nem pedig szegény zavarodott hallgatójelöltre, meg egyébként is, mit tehettünk volna mást. De attól még rágódni fogok ezen egy ideig. És vajmi kevéssé vigasztal, hogy ezek a rágódások tehetnek (esetleg, tényleg csak esetleg) jobb tanárrá.

Egyébként, hogy némi pozitívummal zárjam a bejegyzést, miután kicseréltem valami büdös macskapástétomra az ínycsiklandóan illatozó paradicsomos lazacot, Celofán zokszó nélkül becsámcsogta az egészet.