(Azt a hipotézist alakítottam ki az elmúlt időben, hogy a blog nagyérdemű olvasóközönsége két dolgot szokott igazán díjazni: a) ha hosszan mesélek kalandosan izgalmas életem mókás mindennapjairól b) ha nadrágot veszek fel. Nos, lássuk, mennyire helytálló ez a hipotézis. Szófosás és gatya következik.)

Napjaink továbbra is csupa mókával és kacagással telnek, ma hajnalban fél egykor például arra ébredtem, hogy bakker, elnyomott az álom a kanapén, Poci ott tehénkedik rajtam, nekem meg van odafent egy fantasztikus kis alvókuckóm, gyerünk felfelé. Még mindig félálomban elindultam fogat mosni, és akkor kiderült, hogy nincs víz. Mármint nem folyik a csapból, no. Azonnal felébredtem, de olyan hirtelenséggel, mintha gongot ütöttek volna meg a fülem mellett.

Ti biztosan nem szeretnétek a fejemben lakni, néha nekem is gondokat okoz. Controlfreaknek lenni szívás. A civilizáció csúnyán elkényeztetett minket azzal, hogy akkor van víz, villany és internet, amikor csak akarjuk – hát ehhez képest én válogatott posztapokalipszisekre vagyok felkészülve fejben, és bármikor részletesen el tudom mondani, hová-hogyan kellene kiásni a kertben a tábori latrinát. A lehetséges posztapokalipszis-forgatókönyvek kruciális pontját amúgy persze a macskák képezik, mert mi emberek hónapokig ki tudnánk húzni lekváron és más szénhidrátokon, ha muszáj. Na de ne kalandozzunk el, a vízhiány ezúttal nem a világvége miatt történt. (Volt villany és internet, onnan tudom.)

Szerencsére volt nekem valaha egy rabiátus dédanyám, aki ugyan feltehetőleg nem tudta, mi a posztapokalipszis, de azt igen, hogy “fiam, egy rendes házban mindig van só, pityóka, gyufa, petróleum meg egy vider víz”. Én ugyan annyi engedményt tettem a modern kornak, hogy a petróleumot lecseréltem mécsesre meg elemre a zseblámpához, de azért a Dédi meghatározta irányvonal jóvoltából mindig van a házban tíz liter víz, ha nem is viderben, de ötliteres palackokban. Viszont, rosseb, összesen hat szem krumplim van. Lehet, a modern kornak tett engedményként Dédi beérné a házban tartózkodó öt kiló száraztésztával is, de nem kockáztatok, krumplinak is lennie kell, bevásárlólista, strigula.

Miközben még mindig nem volt víz, viszont már fél kettő lett, izgalmas csetbeszélgetést folytattam a Repülő Kutatóval Palo Altoból, aki minden bizonnyal túl sok időt töltött velem, mert azzal nyitott, nem vizesedik valahol a fal? mert akkor csőtörés. Képzelhetitek, milyen serkentőleg hatott ez rám pluszban. A vizet persze előbb-utóbb visszaadták, de én már fél négyig nem tudtam visszaaludni, grr.

Mivel minden körülmény adott volt egy tőből elbaltázott naphoz, kiaknáztam a lehetőségeinket, és testületileg elvonultunk a kórházba, sőt kétféle kórházba is, fokozzuk az élvezeteket. (Nyugalom, az én egészségem még mindig gyöngy a keddi értelmezhetetlen hányós-hasmenősdit leszámítva, ezúttal is csak az expedíció vezetője voltam.)

Mindenekelőtt Pociból kellett kiszedetni a varratokat, mert végül is mégsem mászkálhat fekete keresztszemes hassal in aeternum. (Bár, mint arra még este rájöttem, a tegnapi nap folyamán kioperálta magából a cérna kétharmadát. Fene se érti ezeket a dögöket. Tegnapelőtt este még megvolt mind, ellenőriztem, és roppant büszke voltam rá, hogy milyen kis fegyelmezett. Az a híres hetedik érzék, mi?) Summa summárum, Poci minden bizonnyal megoldotta volna magának az önoperációt, de van még két elhanyagolt betegünk: Erik és Minerva. Na ők egész biztosan nem javítják meg magukat, és szombat óta már igencsak elunhatták az ücsörgést a csomagtartóban. Amúgy sem akartam megkockáztatni, hogy mittomén beléjük fagyjon az összes gépolaj, a hétvégére piszok nagy hideget jósolnak.

A körülmények izgalmas összjátéka folytán az állatklinika és a varrógépszerelő tőlem másfél kilométerre, egymástól viszont hozzávetőleg hatvan méterre található, így hát úgy döntöttem, összekötöm a kellemetlent a haszontalannal. Szóltam anyósomnak, hogy kantározza fel Emesét (ő a kocsi), én meg Pocivadászatra indultam a lakásban. Poci ugyan az elmúlt egy hét során megbocsátott nekem, és naponta többször is rámtehénkedett, hogy eksztatikusan turbékolva akadályozzon mindenféle tevékenységben, de persze most, amikor indulni kellett, úgy eltűnt, mint a füst. Ezeknek a csudálatos macskáknak csudálatos érzékük van ahhoz, hogy megállapítsák, mikor hová akarok indulni (ezért fogok egyszer egy pár csudálatos bundakesztyűt gyártani belőlük, csak mondom), és ilyenkor mindig felszívódnak valamelyik bútordarab alatt, aztán kiugranak onnan, és végigrohannak több ízben is a lakáson, én meg kutyagolhatok utánuk. Szóval a testgyakorlás is megvolt mára, hurrá.

Most a macska megint utál, a varrógépeket pedig arra a halálpontos időpontra ígérték, hogy “majd”. A hétvégén viszont (erről eddig elfelejtettem referálni), miután realizáltam, hogy belátható időn belül nem számíthatok Erikre, Minervára pedig még ennyire sem, vateráztam magamnak egy új varrógépet, aki ma állítólag meg is érkezik. Így ma valószínűleg egy újabb poszt is várható, különösen hogy tegnap be kellett mennem Budapestre, és ennélfogva (micsoda meglepetés) beestem egy turkálóba is, hogy ilyen szép cliffhangerrel fejezzem be a beszámolómat.

És most nesztek gatya. Cowboycsizmával.