Még csak harmadik napja vagyok egyedül, de már elkezdték kérdezgetni tőlem, hogyan érzem magam nagyúri magányomban. Nos, tök jól. Ennyi év után már úgy belejöttem az időnkénti szalmaözvegységbe, mint úrifiú a pofozkodásba, ráadásul a jelenlegi magányka meg a tavalyelőtt októberben kezdődő között ég és föld a különbség. Egyrészt egyhuzamban több ideig leszek egyedül, mint akkor. (Ne tévesszen meg senkit, hogy a Repülő Kutató jénai ösztöndíja fél évig tartott, Thüringiából lényegében bármikor haza lehetett ruccanni pár napra, viszont ugyanezt Kaliforniából sokkal neccesebb. Ezt a három hónapot bizony mindvégig két külön kontinensen fogjuk tölteni.) Másrészt, és ez egy nagyon fontos másrészt, ezúttal nem vagyok munkanélküli. Akkor csak úgy kicsorogtak a napok az ujjaim közül, de most már előre tartok attól, egyáltalán mire marad időm a három város között száguldozás meg két új tantárgyra és négy régire való készülődés mellett? és még van hét szakdolgozóm is, jézusmária.

Mindenesetre amíg nem fekszem bele ismét a vizsgákba meg a tanításba, vérszemet kaptam attól, hogy teljesen egyedül garázdálkodhatom a lakásban. Már kiganajoztam a konyhában a rácsosfiókos szekrényt, ami lényegében a harmadik kamránk, meg még a hűtőt is. Ez utóbbiban létrehoztam egy úgymond kegyeleti polcot a Repülő Kutató azon válogatott csípős és büdös micsodácskáinak, amelyekhez én úgyse nyúlok áprilisig. (Jó, néha azért majd megnézem, nem szőrösödött-e meg valami.) Emellett pedig összevissza borogattam a vendégszobát, mert a hálószoba húsz négyzetméter, a vendégszoba viszont csak tíz, és ilyenkor télen mégiscsak könnyebb azt beszuszogni, arról nem is beszélve, hogy úgy kotyognék a nagy hodályban egyedül, mint összeszáradt dióbél a héjában. Úgyhogy most van egy kiváló alvókuckóm rengeteg párnával meg plüssállatokkal meg összecetlizett krimikötetekkel és mindenféle trükkös lokális világítással, yeah.

A fizikai Augeiasz istállójával persze mindig könnyebb megbirkózni, mint a szellemivel, de a kötetem ganajozására is gyártottam magamnak munkatervet – március végéig letudom, akár törik, akár szakad. Hálistennek tavaly nyár óta már sikerült elérni a megfelelő távolságot a szövegtől ahhoz, hogy pontosan lássam, hol vannak a bajok, de ez sajnos kétélű dolog: most már azt is látom, hogy tíz év alatt sem javultam semmit, most is éppolyan nonsalansszal fosom a szót, és éppúgy eladnám anyámat is egy poénért (ráadásul általában nem is egy túl jó poénért – bocs, Zizike).

Hiába, én már mindig esszéista maradok, de végül is, egy háztartásba elég egy darab Repülő Kutató.

(Csak a pékségig megyek, de azért az elmúlt napok után úgy gondoltam, kicsípem magam. Végtére is ez egy őtözködős blog vagy mi a szösz.)