Tegnap két jelentős esemény következett be szinte egyidejűleg: az NKA kegyeskedett megnyugtatni, hogy elfogadták a szakmai beszámolómat, és nem kérik vissza a pénzüket, Naumann Erik pedig kimúlt a kezeim között. Alatt.

Nyugalom, nyugalom, nem kell megijedni. Naumann Erik a varrógépem. Ő ugyan kábé huszonöt évig Erika volt, de a legutóbbi motorjavítás egyben nemváltó műtétnek is bizonyult: Naumann úr(hölgy) mély hangú lett, agresszívebb és robbanékonyabb, hát a továbbiakban nem Erikaként, hanem Erikként hivatkoztam rá, ha meg akartam nevezni. Lövésem sincs, hogyan maradhatott ki ez éppen erről a blogról, de tényleg úgy szoktam emlegetni őtet, hogy Erik. Jelenleg persze Erik felmenőit emlegetem a leghangosabban, micsoda eljárás ez, basszus, épp most krepálni meg, amikor végre ott van a tű alatt a barna kötényruha, zanyád.

Erik sötét árulása különösen azért érintett kellemetlenül, mert még szeptemberben rájöttem, mindaddig nem vagyok képes nekifeküdni a tavaly nyáron nagy nyavalygások közepette elkövetett szöveg dzsuvázásának, amíg az NKA nem szól, hogy oké, lányom, rendben vagy. Na hát most szólt, ergo hétfőn érzelmes búcsút intek a Repülő Kutatónak, aki három hónapig a Stanford Egyetemen eszi a Fulbright-ösztöndíjasok keserű kenyerét, majd belefekszem a melóba. Aki a távozás előtti hétvége zűrzavarában képes lenne érdemi szellemi munkát végezni, az minden bizonnyal fegyelmezettebb nálam, de nem igazán akarok útban sem lenni a csomagolás és miegymás évadján, így hát arra gondoltam, beveszem magam a Bűnök Barlangjába, és két napig csak varrogatok. Erre viszont Erik úgy döntött, hogy beadja a kulcsot. Szép.

A héten már voltam néhányszor Miss Daisy magánsofőrrel (lásd a macskaalom-beszerzések estébé), de ma van az utolsó alkalom arra, hogy Eriket eljuttassam szerelőhöz anélkül, hogy szívességet kéne kérnem hozzá autóval és jogsival rendelkező mellékcsaládtagoktól. (A Repülő Kutató más eset, ő volt az, aki el akart venni feleségül, neki sorsa van.) Úgyhogy előkészítettem Eriket a kiránduláshoz, és ha már Erik elmegy kórházba, küldöm vele Minervát is, aki már évekkel ezelőtt megkrepált.

Íme, Naumannék.

A háttérben látható Erik kabátja is (Minervának nincs olyan, ő tökpucéran érkezett hozzánk) – na, amikor ezt elővettem, a macskák versenyt ugrottak fejest valami bútordarab mögé, igen rossz tapasztalataik vannak a dobozokkal. Naumannék mindketten színvasból vannak – ezért nyikorgok én amiatt, hogy Miss Daisynek elutazik a sofőrje -, és végre elszántam magam arra is, hogy megmérjem, mennyit nyomnak. Nos, Erik 15,5 kiló, Minerva viszont csak 8,7, az már szinte karácsonyfadísz.

Úgyhogy ma reggel elkezdtem szervezni az expedíciót. Miután Erikre feladtam a kabátot, én is felöltöztem, a miheztartás végett lila papagájnak

és lecűgöltem a dögöket a földszintre.

A Repülő Kutató mindeközben elment újdonatúj névjegyeiért a székesfőfaluba, és azzal tért vissza, hogy a kocsit (akit amúgy Emesének hívnak – igen, itt senki sem komplett) kénytelen volt kétutcányira hagyni, mert az egész épített világ úgy csúszik az éjjeli ónos eső miatt, mint a bagolyszar, és, izé, mintegy el kéne napolni a Naumannok kirándulását. Mindezek után hólapátot ragadott, és elment jeget törni valahol és valamiért. Én jobb híján lehúztam a csizmámat, majd elkaptam Pocit, aki már ismét a mosókonyhában dekkolt a polcok alatt, nyisd ki szépen a kicsi szádat, büdös cicumicu, nesze antibiotikum.

Legalább tettem ma valami olyat is, aminek látszik a végkimenetele.

Update: Túrabakancsban, halált megvető elszántsággal eldöcögtettük Eriket és Minervát a kétutcányira lévő kocsihoz, aztán elindultunk a szerelőhöz, hátha. Nos, a szerelőnek sokkal több esze volt nálunk, mert richtig nem nyitott ki ebben a jégben, így tettünk egy kedves kört a városban, majd vissza az eceteshordóba.

Erik és Minerva a csomagtartóban maradt, továbbra is kétutcányira tőlünk. Remélem, okulnak belőle.