Ma délután a Repülő Kutató könyvbemutatója van, én meg ahelyett, hogy A Szerző Feleségét alakítanám, itthon molyolok dolgozatokkal meg effélékkel. Ketten eddig összesen hat kötetet hoztunk össze, és az eddigi ötnél se sikerült A Szerző Feleségének/Férjének megjelennie, hát gondoltuk, most már nem tapodjuk lábbal ezt a szép tradíciót.
A kialvatlanság továbbra is csuda jó buli, mostanra már bekerültem abba az ördögi körbe, hogy éjjel annyira keveset alszom (mármint ahhoz képest, amennyire feltehetőleg szükségem lenne), hogy muszáj szundikálnom egyet délután, amiből kifolyólag persze nem tudok eleget aludni éjjel és így tovább. Mindez persze nem az elvárható módon történik, miszerint este nagyra nőtt szemekkel nyüzsögnék, nem – ehelyett továbbra is eldőlök kilenckor-tízkor, aztán bumm, hajnalban fel.
A mai hajnalt legalább megpróbáltam hasznosítani, és bedurrantottam a sütőt. Ugyan már majdnem fél éve cseréltük le, de még mindig kísérleteznem kell azzal, hány fokon és a tizenöt fokozat közül melyiken. Mikor kísérletezzen az ember ezzel, ha nem adventkor. Ugye.
Tegnap amúgy a nagy bevásárlás közepette bedőltem a világ legöregebb trükkjének – konkrétan annak, hogy “Mi van, McFly, nyuszi vagy?”. Ott lődörögtünk a cipőboltban, és amikor a Repülő Kutató meglepődését fejezte ki afölött, hogy nahát, itthagyom ezt az aranyos kis cipőt? sóherebb vagyok, mint hitte – én hirtelen ott találtam magam a pult előtt, amint éppen megveszem azt a harminc százalékkal leértékelt, teljesen értelmetlen, bundás-bélelt bordó hasítottbőr cipőt, aminek még három hónapon át nem lesz szezonja, utána is csak két hétig, amíg bele nem fő a lábam. Úgyhogy ma ebben flangálok a lakásban. Frailty, your name is woman.
Minden nyavalyás hajnalban felébredek negyed négykor, aztán nem bírok visszaaludni. Pedig ma már tényleg nagy szükségem lett volna egy jó alvásra, pfühp.
Na mindegy. Irány a beszerzés, macskakaja, emberkaja, aztán kornyadozónap, némi kollokviumi dolgozatokkal és esetlegesen egy kis varrógéppel.
Hogy megmondjam az őszintét, olyan ocsmány köd van máma, hogy a legszívesebben itthon maradnék a pokróc alatt, kakaót kortyolgatva. Ehelyett viszont leballagok az adventi vásárba az Igazgyöngy Alapítvány standjához, mert megígértem, hogy ma ott önkénteskedek nyolc órát eladólányként.
Nem, egyáltalán nem vagyok olyan nemes szívű, mint ebből hinnétek. Tényleg.
A félév utolsó tanítási napja, épp úgy is fest, mint ami egy ilyen naptól elvárható: tele van rohanással, rohanással és még egy kis rohanással. Ráadásul az éjjel azt álmodtam, hogy a nappalinkból megnyílt egy dimenziókapu egy alternatív univerzumba, nekem meg nem volt érkezésem, hogy ennek a jelentőségével foglalkozzak – túlságosan lefoglalt, hogy az alternatív univerzum utcáján csellengő macskáimat összevadásszam.
Ez, khm, sokkal mélyértelműbb, mint elsőre látszik.
Avagy mi az istencsudáját vegyünk magunkra, ha háromtól a magatartási és tevékenységi modellek elsajátításának közvetett módszereiről beszélünk, fél öttől viszont adventi ünnepség keretében nézzük végig, amint jobb sorsra érdemes tanítványaink hópihének öltözve táncikálnak a Jingle Bells dallamára.
Ma nemcsak hogy találkozni fogok valakivel, hogy írói munkásságomról (muhaha) beszélgessek vele, de mindezt az új zöld pulcsimban, ami egészen csodásan formátlan, és ezért egyre kedvesebb az én hideg kicsi szívemnek.
Ti mivel hordanátok? Gyanítom, a mindentudó bölcs divatlapok fekete ceruzaszoknyával ajánlanák és extramagas sarkú cipővel, szóval ezen kívüli javaslatokat kérek szépen.
Voltam már ennél jobban trallala meg pritty-pretty-prütty, de hiába szeretnék eldőlni és szundikálni, muszáj lekúsznom a bankba.
Viszont legalább ismét felvettem a dédaikék bakancsomat. Meg az “új” szoknyát. Ez utóbbitól nem vagyok különösebben elragadtatva, de még meglátjuk.
A „gombhoz a kabátot” a hobbivarrók számára teljesen más jelentést képvisel, mint a köznyelvben: nekünk bizony abszolúte magától értetődő dolog, hogy egy projekt épp a legkisebb részletével kezdődjön el, ha az adja meg a kellő lökést. A kellő lökésre nekem amúgy is jelentős szükségem van: a varrás ugyan feldob meg megnyugtat, de ezer más dolgom mellett így is nehezen veszem rá magamat. Az például nyilvánvalóan segít, hogy önfenyegetőleg prezentáltam a majdnemösszes nyavalyás átalakítandót (ha már megígértem, nem hagyhatom ebek harmincadjára a feladatot), de azért mindig jól jön valami kis plusz segítség is. Például amikor egy másik bütykölőblogon hangzik el egy felhívás valamilyen tevékenység elvégzésére.
Az Árnika Műhelyen már hónapok óta folyik egy színpalettás felhívás, és ugyan egy újracucc legyártása nem tudom, mennyire felel meg az ottani feltételeknek, de amúgy sem nyerni akarok, csak rávenni magam a melóra, szóval köszönet nekik, amiért a megfelelő irányba állítottak a „na most mit csináljak ezzel” tötymörgésből. A múltkor bemutatott két „kezdjünk vele valamit” szoknya közül a fekete a sok mosásban mostanra úgyis inkább sötét szürkére vált (csak a színe ment ki, az anyag továbbra is jó állapotú), úgyhogy kiválóan meg fog felelni a Viharos szürkék palettához.
Mint már többször elmondtam, jóformán semmit sem dobok ki ebben a kuplerájban, úgyhogy ezúttal is rengeteg kincsecskét tudtam előhordani ilyen-olyan szürke színben, nédda. Azt ugyan még egyelőre nem tudni (mint általában), hogy mi minden kerül bele ebből a projektbe, de én mindenesetre készen állok.
A szokásos anyagcafatkákon kívül (kötött meg polár meg szövet meg pólóanyag, de még csipke is van a készleten) itt az összes fekete-fehér-gyöngyház gombom is (köztük azok a darabok, amelyeket a múltkor turkált zöld pulcsiról operáltam le). Szalagok, hímzőcérnák. Ó, meg az egyik nagy kedvencem: egy olyan bogyós fonal, amit én ugyan nem kötésre használok, de attól még vidáman találok neki helyet az átalakításaimban.
A díszítgetés is jó buli lesz, de azért előbb koncentráljunk a praktikumra. Az átalakítás ugyebár két okból kezdődött el: túl szűk volt a szoknya dereka, és túl idétlen a hossza. A derékpántot már megoldottam, most jöhet a hossz.
Mindenekelőtt levágtam a szoknya legalsó csíkját
kivágtam egy jó tartású kötszövött pamutból egy tenyérnyi széles sávot,
aztán beillesztettem a levágott részbe, elszegtem, eltisztáztam.
Na akkor most már jöhetett a szabadprogram. Kisebb-nagyobb, enyhén amőbaszerű virágokat vágtam ki a díszítésre szánt szürke anyagcafatokból. Ezután szépen nekiláttam a szoknyára rakosgatni azokat, amíg úgy nem gondoltam, az eredmény már megfelel magas esztétikai elvárásaimnak.
Ez itt az “embertervez” változat.
Ez pedig a végül megvalósult “emberlusta”. (“Kuss, én így szállok le a bicikliről.”) Menet közben, amíg az egész szoknyát csavargattam ide-oda a varrógép talpa alatt, bizony egyre kevesebb kedvem lett a melóhoz. Undok anyag ez, no.
Végül pedig elfekvő gombjaimból egyik-másik virágra bibéket is varrogattam, hadd ne maradjanak ott teljesen pucéran.
Mindent összevéve elégedett-forma vagyok az eredménnyel, bár a virágok felvarrása kriminális, és a jövőben valószínűleg tovább pitykézem a cuccot, most viszont egyelőre tényleg nincs kedvem többet tökölni vele.
Frissiben gyártott hagyományaimnak megfelelően holnap felveszem, aztán majd meglátjuk. (Szó szerint.)
Mivel mi vagyunk az egyetlen család az utcában, ahol ilyentájt nem jelentenek veszélyt az ajándékok után kíváncsian kajtató négyévesek, elvállaltuk az utca Mikulás-raktárának szerepét, és a Repülő Kutató ízlésesen szétterített jegyzetei közé került a Mikulás jelmeze, plusz meg a puttonyába szánt ajándékok. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy vadidegen fiatalember bajmolódik azzal a dolgozószobában, hogy kispárnákat tömködjön a piros nadrágjába.
Ach, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű.
Négy hónap után már látszik-forma, hogy kezd kialakulni egy igencsak sajátos menetrend: havonta egyszer szépen megbolondulok, aztán elmegyek turkálni/bevásárolni. Nyilván ezt mindig valamilyen “fontos” céllal teszem (kardigánok kellenek, kesztyűk kellenek, meleg holmik kellenek stb.), de ehhez aztán mindig hozzáadódik még egy kiskupac olyasmi, amit a pillanat heve hoz magával.
Ezúttal téli(es) kabátok kellettek. Igaz, hogy itt a blogon úgy novembertől márciusig általában a legfelső utcai réteg nélkül fotózom magam (nem is lenne abban semmi néznivaló, ha ott vagyok én, rajtam egy kabát, alul-felül pedig kilógnak különböző ruhaszegélyek és kiegészítők), de azért, gondolom, eddig is nyilvánvaló volt, hogy nem csak kiske kardigánokban vonulok az utcán. A blogolós évek során a ruhatáram ugyan egyre tarkább lett és viccesebb, a télikabátjaim viszont ugyanolyan szomorúcska feketék meg szürkék maradtak, mint eddig. Egy majdnem bokáig érő sötétszürke szövetkabát meg egy térdig érő fekete, ez volt a készlet, slussz. (Jó, valahol van még egy rövid fekete pufidzseki meg egy másik, igen ásatag térdigérőfeketeszövetkabát, amit már régóta csak tologatok, de tényleg ennyi.) Igaz, mivel mostanság technikailag alig-alig van tél, az eddig átmenetinek nevezett kabátjaimat is fel tudom venni januárban, de ettől még új és színes kabátok kellettek, pont. Eddig leginkább a különböző “nemveszeksemmit” fogadalmak miatt nem tudtam lépni ezügyben, pedig, Tutatiszra, azt már évek óta nem érem fel ésszel, miért éppen a legbúsabb téli sötétben hord az egész világ (közte én is) búbarna meg alkonyatszürke meg éjszakafekete holmikat. Egy átlagos téli buszmegálló úgy néz ki, mintha mindenki temetésre utazna. Értem én, hogy a sötét holmi kevésbé látszik koszosnak, de hát attól még nem kell mindenkinek hófehérben járnia, mint egy divatkatalógusban, meg aztán a fekete kabátokat is ki kell tisztíttatni, mert ha nem is látszik a piszok, bizony ott van.
Száz szónak is egy a vége, a víz prédikálása helyett elmentem bort inni, azazhogy kabátot turkálni, és haza is tértem kettő darabbal. A piros, amit láthattatok már, ugyan leginkább átmeneti kabátnak nevezhető, de amíg nincsenek kitartó mínuszok, ez is kiválóan megfelel. A másik viszont már igazi télikabát, és irgalmatlanul borsózöld. (Érdeklődve nézem, hogyan vesznek hatalmat a ruhatáramon a zöld holmik – nem mondanám, hogy véletlenül, de azért nem is teljesen tudatos döntés eredményeként.)
A móka kedvéért ezt még nyilvánvalóan nem hordta senki: a zsebek be vannak varrva, a bélés címkéjén pedig ott lóg kis nejlontasakban a cseregomb. A márkák továbbra sem érdekelnek különösebben, de ez itt speciel egy Debenhams, szóval még nem is a legeslegalja.
Persze miután megvettem a kabátokat, nem fordultam meg, és vonultam ki a turkálóból, mint azt minden rendes controlfreak tette volna, hanem tovább bóklásztam. Így került a kosaramba két újabb kardigán meg egy pulcsi (zöld!!! tudom, hogy itt inkább sárgának látszik, de tényleg zöld)
két plüssbársony tunika
meg a szokásos szezonon kívüli kakukktojások kategóriájában egy ruha meg egy csodálatosan semmiresejó nyári tüllizé.
A barna kardigán úgy jó, ahogy van (lásd a szerdai napot), a pulcsival sem kell csinálni semmit. A lila kardigán nyaka kisebb korrekciókat igényel, a ruha bizarr ujját minden bizonnyal át fogom szabni, a bársonypólók közül pedig a kékzöldről leszedem a rettenetes kis mell alatti flittercsíkot, és megrövidítem az ujját. A szürke tükörbársony megy majd át a legradikálisabb átalakításon, úgyhogy mit is mondhatnék még, stay tuned.
De előbb térjünk vissza a kordszoknyákhoz.
A tegnapi nap épp úgy alakult, mint erre számítani lehetett: fele gyógyulgatós szundikálással telt, a másik fele meg a kecsappal. Csak hogy, úgymond, kimaxoljuk a humorfaktort (böee, micsoda kifejezések ezek): a Repülő Kutató valamikor a nap közepén vette észre, hogy minden igyekezete ellenére a fejbúbján maradt egy méretes kecsapfolt. Azt hiszem, az észlelés pillanatában épp valamilyen értekezleten lehetett.
Kezdek nyűgös lenni amiatt, hogy beteg vagyok meg lassú, és egyáltalán nem haladok sehová semmivel. Basszus, a rektori szünet miatt szerdáig szabad vagyok, ezt pedig ki kéne használnom, mert ilyenkor decemberben minden perc számít. Őszintén, már el se tudom képzelni, hogyan csináltam én ezt korábban, amikor adventre átcseréltem a lakásban az összes saját kezűleg kreált kiegészítőt, falvédőt, díszpárnahuzatot, terítőt – sőt, nemcsak átcseréltem, de újakat varrtam. Ehhez képest most még mindig a tulipános tavaszi falvédő lóg a falon, a párnahuzatokat meg tavaly december óta nem variáltam sehová. Kimostam ugyan néhányszor ez alatt az egy év alatt, de arra sose volt érkezésem, hogy lecseréljem. Ma azért megpróbálok matatni egy kicsit a lakáson, többek között felrakom az ablakba a mécsestartó porcelánmikulásokat is, akik már tavaly se kerültek elő, mert mi van, ha lelöki őket a macska. Na hát most már két macska van, de azért megreszkírozom, hátha túlélik. (A mikulások.) Drukkoljunk.
Ugyan ma nagyrészt itthon fogok motyogni kinyúlt háziruhában, de most begyömöszöljük magunkat az autóba, és elvonulunk bevásárolni a jövő hétre. Ki kell használnunk, hogy éppen kivételesen mindketten itthon vagyunk, sőt, a kocsi is. Emellett meg előbb-utóbb mégiscsak összeszedem magam annyira, hogy sütiket is süssek, és ehhez nem árt, ha van itthon pár alapanyag. Pláne, hogy idénre jótékonysági céllal is bevállaltam vagy öt tepsi csokicsókot.
Tegnap, miután az állapotomtól elvárható színvonalon megtartottam az óráimat, hazakúsztam, aztán egyből elfeküdtem, akárcsak a nap túl a nádas réten. Mára persze úgy gyártottam programot annak idején, hogy nem tudhattam előre, milyen csuhaj állapotban leszek december 4-én, pénteken, úgyhogy reggel az összes takonykórommal egyetemben bevonultam a kozmetikába. Gyártattam magamnak látható szemöldököt meg szempillát, aztán úgy gondoltam, egye fene, kérek egy arcmasszázst is, ha belefér az időbe, öreg vagyok meg roskatag, ide nekem valami luxust.
A sors kiszámíthatatlansága folytán persze lövésem sem volt arról, amikor indulás előtt úgy döntöttem, lerobbantságomat máma csupa-piros öltözékkel kompenzálom, hogy épp a mai reggel lesz az is, amikor a Repülő Kutató kezében minden figyelmeztetés nélkül felrobban a kecsapos flakon. Hű. A szabotőr lötty beterített kétméteres körzetben mindent, de mindent: a padlót, az edényeket, a konyhapultot, a fűszerpolcot, a gáztűzhelyet meg a csempét, még az ablakra is jutott egy kicsi. A nagyja persze ott landolt a Repülő Kutatón, aki felnőtthöz méltó higgadtsággal fogadta mindezt. (Muhaha. Nem. Nem volt azokban a reakciókban semmi felnőtthöz méltó higgadtság. Ha igazán tudni akarnátok, csak abban különbözött a következő kilenc perc műsora mindattól, amit egy hasfájós kétéves produkált volna, hogy nem próbálta felmártogatni önmagával a padlót, de amúgy olyan bemutatót kaptam a különösképpen a dackorszakra jellemző hisztikből, hogy csak na. És tényleg kilenc percen át tartott. Mértem.)
Ezek után nyilvánvalóan szükségem volt arcmasszázsra, ti is megérthetitek. És, talán mondanom sem kell, előrehozott karácsonyi nagytakarítás várható a konyhában. Bakker, még a fal is kecsapos.
Már másodjára tapasztalom meg az elmúlt év során, hogy egy másfél órás buszút alatt is meg lehet betegedni – valamikor január végén vagy február elején a Szentendrétől Esztergomig tartó szakaszon fordultam fel minden figyelmeztetés nélkül, tegnap pedig visszafelé. Búbánatvölgynél elkezdett kaparni a torkom, és Leányfalunál már egészen rendesen rázott a hideg is, úgyhogy hazaszédelegtem, megetettem a macskákat, és bevacogtam egy dupla pokróc alá teával meg Mebucainnal, ahogy ezt kell.
Most már valamivel jobb, de így is olyan messze vagyok a csúcsformámtól, amennyire ez lehetséges. Mindez persze nem tántoríthat el attól, hogy megtartsam a mai óráimat, most már nemigen tudnám mikor pótolni.
Csak a napos órákat számolom, azazhogy most már csak az órás napokat, amikor még tanítás van. Fogynak, fogynak.
Az viszont elég aggasztó, hogy mostanság a padokból is ugyanolyan nyúzott arcok bámulnak vissza, mint amilyen az enyém. Oké, fiatalabbak egy húszassal, de épp annyira elgyötörtnek tűnnek.
Az utolsó keddi tanítónap, jövő héten rektori szünet, majd szép lassan végetér a szorgalmi időszak. Mit ne mondjak, ma reggel kétszer nyomtam be az ébresztőn a szundit. Most már tényleg vaksötétben indulok és vaksötétben érkezem, a reggeli fotó meg hajítófát sem ér, de azért itt vagyok, tessék, vaku által homályosan, ráadásul az új sapkámban és új (nekem-új) kabátban, merthogy tegnap megint elszaladt Cifra Pannival a ló.
Majd ha lesz annyi szabad időm és annyi fény, hogy megörökítsem, bemutatót is tartok. Most viszont irány az ovi, majd zárthelyi és tanítás.
 | Zsuzsi - 10/276 – Kapás |
 | mák - 10/276 – Kapás |
| Zsuzsi - 10/276 – Kapás |
| mák - 10/275 – Kedve |
| Kriszti - 10/275 – Kedve |
Minden nap más - mindennap más 