Hiszitek vagy sem, itt nálunk átmenetileg kitört a digitális kőkorszak, és nem volt internetem még mutatóba se a tegnapi hazaérkezéstől egészen mostanig. Kifejezetten mókás volt a maga módján, se hírek, se idegeskedés, csak nyugi meg szöszmöte.

Ma amúgy is itthoncsücsü napom volt, egy apró reggeli intermezzót leszámítva, amikor elmentem kozmetikushoz, és húsz percig báloztam ülve a fodrászat előtt, mint Prücsök nevű kolleganőm, míg végül hazajöttem az itthon felejtett mobilomért, amivel felhívhatom a kozmetikust, mégis milyen szopornyica vitte el. Nix szopornyica, éppen disznót vágott pár száz kilométerre innét, és elfelejtette, hogy beírt mára a naptárába. (Én fogom rá vetni az utolsó követ, szerdán merő bambaságból a férjem kulcsát vittem magammal munkába, és csak akkor jöttem rá, hogy hiba van a kréta körül, amikor ki akartam nyitni az irodám ajtaját, már fent, a harmadikon. Goto földszint, porta, aztán újrajátszás. Sebaj, a lépcsőzés jót tesz az ember seggének.)

Mindenesetre ezek után (mármint ma reggel, nem szerdán) vettem magamnak egy kistálca habos sütit (végül is épp eleget lépcsőztem szerdán, nemde), érzelmes búcsút intettem a Repülő Kutatónak, aki ezúttal Bécsbe távozott, és nekiláttam az internetmentes itthoncsücsü napnak. Álmodozva gyártottam némi ppt-t a jövő hétre, meg varrogattam is egy kicsit elég sokat, bejegyzések nemsokára várhatók, így, többes számban. Mindehhez ezúttal pisztáciazöld körítéssel vettem fel a barna kötényruhámat, rendkívül viccesen is éreztem magam tőle, főként mert két évvel ezelőtt még egy fia pisztáciazöld holmim sem volt, most meg teljes áutfiteket tudok felépíteni belőlük, hehehe.

Ezt a kardigánt ugyan, mikor kiturkáltam, rövidebbre szerettem volna szabni, én általában rövidebben szeretem a kardigánjaimat, de most úgy döntöttem, hadd maradjon, a vesém még megköszöni nekem ezt a döntést.

Most pedig visszamegyek az áldott nyugiba az anyagcafatkák közé, és tovább szöszmötélek.