Elragadó időnk van máma, bár reggel még az út túloldalát sem lehetett látni a ködtől, ennélfogva a makkák időjárás-indukálta kontemplatív állapotba kerültek, és tulajdonképpen én is, bár én nem engedhetem meg magamnak, hogy rátehénkedjek a fotel támlájára, aztán ott húzzam a lóbőrt.

Mint ez a nyelvezetemből is nyilvánvaló, még mindig érzem a tegnapi nap hatását – délután háromtól Bábosikot magyaráztam a másodéves preparandistáknak, ők pedig úgy fél öt felé, mikor már az ösztönző-regulatív személyiségbeli sajátosságcsoport determinatív komponenseinek vége felé döngettünk, olyannyira intenzifikálni szándékozták a figyelemkoncentrációs aktivitás rádiuszát, hogy ketten is letették a fejüket a padra. Ez ugyan önmagában nem kunszt, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy összesen öten voltak a teremben (ez a teljes évfolyam), akkor már igen. Na ilyenkor szokott bennem felmerülni az a kósza gondolat, hogy miért írnak az okos emberek olyan szövegeket, amelyekben kizárólag hétszótagos idegen szavak tömörülnek össze féloldalas bekezdésekké.

Meglehetősen soványka válasz, hogy azért, mert a hozzám hasonló szövegmagyarázó kisiparosoknak is meg kell élni valamiből, de én mindenesetre megtettem minden tőlem telhetőt. Talán még meg is értették.

Most viszont eldöngetek a mai nap felé, amikor is többek között a beilleszkedési zavarokról fogok magyarázni.

Adjunk azért a blog alapvető profiljának is: ez a szoknya több mint egy éve volt rajtam utoljára, és nemsokára már reménytelenek lesznek hozzá az időjárási körülmények, de ma csakazértis felveszem. A csizmának viszont ez az első megjelenése: a múltkori ötpáras vaterás beszerzés negyedik párja, és mint látható, még sarka is van, az én sztenderdjeim szerint nem is kicsi. Ma nem kell száguldoznom, csak ácsorognom, úgyhogy megreszkírozom, hátha nem törik le benne a bokám.