Oké, csak majdnem, a dzseki öregebb, mint az országút. A nagy rohanások közepette* azt sem volt lehetőségem beblogni, hogy hétfőn mindenféle programjaim végeztével belődörögtem egy turkálóba, és vettem magamnak egypár további fölös rongyot, nagyrészt vad színekben meg mintákban, még nagyobb részt nem a jelenlegi időjárásra alkalmas vastagságban. Az egyik kivétel ez a szoknya itt la, amit a korábbi friss beszerzésekkel párosítva szándékoztam felvenni, és ez meg is történt, miként a mellékelt ábra mutatja.

Mivel megint rohanásban vagyok százöt perc neveléselmélet felé, nem tartok újabb tárlatlátogatást “mit-turkáltam-már-ismét” címmel, de ha valaki kíváncsi rá, kajabáljon nyugodtan.

* Ma még Pocit is visszavittem kontrollra a gombájával meg a fekélyével, szépen javul, két hét múlva kap majd egy vakcinát, oszt csókpuszi, viszont természetesen ma volt az a nap, midőn egyetlen autó sem volt hozzáférhető egy autókkal terhelt családban, az egyik Nagybányán, a másik szervizben, tehát taxival vittem dokihoz a dögicét (öregszem, no), egy Mercedes hátsó ülésén utazott, quelle luxe. Szerencsére már csak két tablettát kell belepakolnom, az első mohó alkalom óta ugyanis sajnos rájött arra, hogy a pástétomdarabka meglepit rejt, így szépen lenyalogatja róla a matériát, a pirula meg ott marad a tálkában magányosan és barbipink színben. Nincs más megoldás, mint elkapni a macskát a nyakbőrénél, és miközben ő a kezemben lóg és felháborodottan nyervog, oldalról belelőni a szájájába a tablettát. Szerencsére az állatorvos adott egy tabletta-továbbító készséget is, olyan, mintha egy vállról indítható rakétakilövővel dolgoznék, karmolás és harapás kizárva. Cserébe viszont utál. Mármint Poci. Megértem, én se vagyok túl szimpatikus magamnak ilyenkor.