október 2014 havi bejegyzések

Megyek szavazni. Ez úgyis a futóbolondok városa.

(SK: a sapka, a mellény és a táska.)

Az általános iskola első osztályában jutottam hozzá ahhoz a csodálatos információhoz, hogy a halmaz állhat egyetlen, sőt, horrible dictu, nulla elemből is. (Mindent összevéve, azt hiszem, ez volt az első iskolai évem legislegfontosabb és legizgalmasabb információja. Olvasni már tudtam korábban is, az írás meg, hát nem volt abban semmi csudaság: ha valami már olvasható, akkor írható is, gondoltam én.)

Mindez azért jutott eszembe, mert ezúttal a köz Milda egyszemélyében nyilvánult meg, miszerint ne csak szürke meg barna, hanem valami vidámabb szín is legyen az októberi bejegyzések között.

Voálá.

Most pedig beveszek egy Cataflamot, és elpályázok a piacra.

Ma nem bonyolítottam az életem valami rémséges kombináció összerakásával, de, mint a mellékelt ábra mutatja, még hajszárítással se. Épp elég nekem bonyolék gyanánt a macska. Kapott egy gallért, hogy ne nyalogassa a mancsát (körömágy-gyulladása van, reggel és este kenegetni kell), azóta csak ül, és nyomorultul néz.

Valaminő sötét ármányt gyanítok abban, hogy az általam olvasott időjárás-jelentések ujjongva beszélnek napfényről meg huszonhárom fokról, itt meg egy elkámpicsorodott képű égből csorog rám a tizenöt fok. Vénasszonyok nyara, francokat.

Mindehhez persze meg kell küzdenem a harminc darabos ruhatárammal is, de amíg az embernek nincs túl sok öltözködésbeli skrupulusa, jöhet bármi bármivel. Hosszú ideig emlegettem úgy azt, ahogyan ma is kinézek, hogy “az a röhejesen réteges öltözködési stílus, ami ’96-ban ment ki a divatból” – nos, nagy meglepetésemre, kiderült, hogy ez még mindig életben van. Igaz, nem a mainstream része: egyes negyven körüli (check) artsy-fartsy (check) áutfitblogoló (check) nők hordják. Általában rózsaszínre festett, oldalt kiborotvált hajhoz (nemcheck.)  És úgy hívják, hogy lagenlook.

Akkor én ezzel az örömmel el is pályázok a pályaudvarra anyám elé, aki jön az egyik országból, és megy a másik országba, ahol húgomékat testületileg leütötte a sztreptokokkusz.

(SK: a mellény. Meg a sapka.)

Kiegészítés délutánról: Természetesen éppen aznap kell beköszöntenie a napsütésnek és dögmelegnek, amikor én éppen a ború meg a tizenöt fok miatt panaszkodom az időjárás-jelentések megbízhatatlanságára. Kösz, ez jó volt.

A nap folyamán kezdetben réteges dunsztban róttam a világ útjait, aztán egyre több réteget szedtem le magamról, a végén alig maradt valami.

A reményhalat általában akkor kezdik emlegetni az emberek, amikor éppen olyasmibe kezdenek, ami nem sikerült egyszer, kétszer, tizenötször sem. Itt vagyok például én. Már háromszáz éve harcolok hiába a magassarkú cipőkkel, aztán mégis mindig újra megpróbálom, hátha.

Az itt látható példány (egyelőre rövid távra merem még csak felvenni, majd meglátjuk, hogyan szuperál) ráadásul nem is meglévő dús készleteimből való, hanem két hete vateráztam. Ezzel az idei évre előirányzott költségkeretből már el is vertem összesen 18100 forintokat. (Emlékeztetőül: ha nem lesz állásom, 25000 a költségkeret, ha lesz, 39000. E pillanatban óvatosan azt mondanám, hogy mégis inkább 39000. Ha már nem kell óvatosan mondanom, természetesen referálok róla. Tetszik tudni, a reményhal mellett közvetlenül ott úszik a “hiszem, ha látom”-hal is…)

Jövőre már ez sem lesz érvényes. Boldog szülinapot nekem, vagy mi a tosz.

És mire divatba jönnék, nekem is derogálni fog, bebebe.

Hatodika túl korán és egyúttal túl későn is van ahhoz a megállapításhoz, hogy az e havi készletet minden bizonnyal egy félszemű kalóz válogatta össze. Részegen. Sötétben.

Na mindegy, most már ez marad, és ha így van, dobjunk rá még egy lapáttal. Vagy egy kalappal. Aye, aye, C’ptain.

Természetesen nem jelmezbálba megyek, hanem a boltba, két csirkecombért, némi péksüteményért és egy doboz tejszínért. Aaargh.

Ma ismét itthon kuksolok szövegek kedves társaságában, legfeljebb a boltig szaladok el, ha úgy adódik. (Nem valószínű, hogy úgy adódik, bár tegnap kidobtam a hűtőből néhány gyanús tárgyat. A szőrös ricotta nem szép látvány.)

Úgyhogy, igen, a mai is egy “csak mert megígértem” poszt.

(SK: a kardigán, ami valaha pulóver volt. Meg a szoknya, ami valaha ötvenkettes méretű volt.)

A másik címlehetőség, ami felrémlett előttem, a “Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat” volt, de azért húzzuk meg a határt, milyen mélyre csúszhatunk le így szombat reggeliben.

A kép elkészülte óta már megjártam a piacot, a fénymásolót, az üzletet (nem tudtak visszaadni a fénymásolónál), ismét a fénymásolót, a postát, majd ismét a piacot. Most pedig főzök egy kávét, majd kipucolom a hűtőt.

Rendalelkemindennek.

Ez az ősz eddigelé a rövid utakról szól, mire megérkezem valahová, már megyek is tova. Na de most leülök a fenekemre, és nem megyek egy ideig sehová.

(SK: a táska fedlapja.)

(Hiánypótlás. Disclaimer: nem tudok németül, nem is hiszem magamról azt, hogy tudnék.)

Minekutána im diesem Kuplerei nincs egy olyan falfelület, ami egyidejűleg függőleges és fehér, tessék, itt vagyok teljes mászkálós díszemben, alulnézetből, mit meine grose Toka. Estére térdig is kopott mein Fuss.

(SK: a sapka. Ja, meg a táska is, ezt folyton elfelejtem mondani. A fedlapjára varrtam rá egy alkalmatos méretű termovelúr darabot, és dekoráció gyanánt a nagyanyáimtól örökölt egyik point-lace terítőcskét férceltem rá.)

A jebezeusát neki, ha már ilyen korán megyünk, hát legalább nézzek ki úgy, mint egy hülye vicc. .

Az útitáskámat már bedugtam a púposra tömött csomagtartóba, és amúgy sincs rajta semmi érdekes. Sajnos, attól tartok, benne se. És a képet is tegnap követtem el, mikor csomagoltam, most még töksötét van. Szép kezdet a hónaphoz, heh.

(SK: a sapka.)