Az ürge védett állat, én viszont nem vagyok az. Nincs is hát abban semmi rendkívüli, hogy a reggel nyolctól fél tizenegyig tartó rohangálás és miegymás után most már programon kívüli háziruhában főzöm a teámat. Bőrig áztam, pedig még ernyő is volt nálam – kábé annyit ért, mint halottnak a csók.
A lakkcipő viszont kiválóan szuperált, meglepően vízálló. Ez mindig öröm, és különösen akkor az, ha kicsiny városunk főterén és fő útvonalain vágtázik át eső idején az ember. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a nem-is-tudom-már-melyik vesztes világháborúból azok a peches katonák, akik gyanútlanul gyalogoltak felfelé egy kiszáradt vádiban, aztán egyszer csak szembejött velük az árvíz.
A kép még indulás előtt készült, már akkor is lerítt rólam az időjárással szembeni túláradó szeretet.
(SK: a sapka, a ruha, na meg a dzsekin a bizbaszok.)

Anettka van de Mért
2014/09/13 at 09:32
Én úgy emlékszem, hogy a történet egy rejtő Jenő-sztoriban van benne, de nem tudom, hogy melyikben.
mák
2014/09/13 at 10:07
Még az is lehet. Pár éve döbbentem rá (a vicc kedvéért éppen egy rádióinterjú közepén), hogy hiába a sok tanulás, a viszonylag korán olvasott fikciós történeteket hajlamosak vagyunk olyan módon beépíteni a tudásunkba, mintha a realitást írnák le. Dél-Amerika földrajzát és élővilágát még mindig a Grant kapitány gyermekei alapján képzelem el. 🙂