Mivel egész nyáron nem voltam sehol, mintegy törvényszerű akkor mennem fesztiválozni Bényére, amikor ugyan lényegében kiszámíthatatlan, milyen időjárás is lesz két napon keresztül, de a sárdagasztás valószínűleg nem marad ki a programok közül. Úgy döntöttem, visszatérek a fesztivál-tradíciókhoz, és miniruhákat pakolok meg gumicsizmát – aztán persze kissé visszatért a józan eszem, de nem annyira, hogy ne raktam volna be iszonytatóan cukorkarózsaszín tornacipőmet is. Reszkess, Bénye.
A felvétel minőségéért elnézést, egy málnapiros szőnyegre hajigáltam rá a csomagolnivalókat, aztán ettől a teljes felhozatalnak még a valósnál is ijesztőbb helókittis kinézete lett. A hétvége fotói amúgy csak visszajövetelem után várhatók, le ne rágjátok addig izgalmatokban a lábatokat.
Mai képünk címe “Rosszkedvű háziasszony állatorvoshoz hurcolja a rühös macskát”. A modernizmus jegyében a macskát lehagytuk a fotóról, tessék odaképzelni.
A cipő még a macskánál is rosszabb helyzetben van, a mai nappal múlt időbe kerül, már nem lehet tovább ragasztgatni. Pápá.
Nem tudom, pontosan miért, de az augusztus már sok éve leginkább fekete meg szürke meg piros ruhadarabokat dobál rám a szekrényből. Ebbe túlnyomórészt bele is nyugszom, fene akar a szekrénnyel veszekedni, de ma úgy gondoltam, csakazértis a sarkamra állok. Pláne hogy ezt a ruhát indokolatlanul (vagy legalábbis szerintem indokolatlanul) keveset hordom. Meglehetősen formátlan darab ugyan, de nagyon kellemes, könnyű és tarkabarka anyaga van.
Egy hét után végre tudom, miért hordom én ritkán ezt a cipőt – csini, csini, de három kilométer után sunyin és hatékonyan lyuggatni kezdi a lábam. Nem szép tőle. Most viszont egy megkönnyebbült sóhajjal félreteszem egy időre.
A kép amúgy a nulladik kilométernél készült, fél nyolckor. Akkor még borús volt meg szeles, ezért van rajtam ennyi hóbelevanc.
(SK: tulajdonképpen mindent láttatok már, ami rajtam van, és mindegyik darabra rátettem valamilyen célból a piszkos kis mancsomat. A fehér alsóruhát teljes egészében magam varrtam, a fekete felsőruhát is én húzogattam össze elől, a pólóból-kardigánt meg már úgy ismeritek, mint a rossz pénzt.)
Mint ezt az alábbi, rettenetesen előnyös és vidám fotó is híven tanúsítja, én ezt az évszakot kicsi szívem minden hidegével utálom. Különösen olyan napokon, mint a mai, amikor csak magány van meg tépelődés meg pára meg a macska meg a fülcseppjei.
Bízzunk a holnapban, hátha az jobb lesz.
(SK: a ruha, amit egy topból, húsz centi maradék csipkeszalagból meg egy másfélszer egy méteres anyagdarabból ácsoltam össze. Olyan is.)
A macskával valószínűleg meg kellett volna beszélnünk még mielőtt kiemeltük kóbormacskai státuszából, hogy a lakásunkban csak nekünk van jogunk albérlőket tartani. Mivel ezt sajnos elmulasztottuk, egy egész kolónia rühatkát hozott magával a két fülében. Az állatorvosnál tett látogatás óta minden reggel meg este könnyed testedzést tartunk mind a hárman: ő menekül, mi meg próbáljuk elkapni, hogy a fülébe cseppenthessünk. Eddig viszonylag könnyen sikerült, de ma reggel rendesen beleizzadtunk mind a hárman, mire sor került a gyógykezelésre. A férjem holnap ráadásul elutazik, úgyhogy csak én maradok itthon a macskával meg a rühatkákkal. Jó buli lesz. (Nem, nem lesz jó buli.)
A megbotránkozott tanítónéni arckifejezésemre legalább megvan ezzel a magyarázat, de hogy a mai kergetőzéshez miért öltöztem fel úgy, mintha csaposlány lennék egy Kisinyovban tartandó Oktoberfesten – tessék könnyebbet kérdezni, mert én pl. nem tudom.
A blúz egyébként, bár távolról népművészeti terméknek látszik, valójában egy piszok nagy csalás. C&A. És 1994-ben turkáltam ki magamnak.
Ma is rettentő hülye időjárás van, nekem nem volt melegem, az ujjatlan kánikularuhában ténfergők meg (legalábbis látszatra) nem fáztak.
Azt hiszem, a nyári szoknyáimból a fodrokból összerakott, lefelé bővülő példányokat most már definitíve elő- (vagy le-)léptetem alsószoknyának, mert nincs ugyan semmi bajuk, de rétegzéshez szívesebben használom őket, mint csak úgy magukban. Ma is kettő van rajtam, ofkorsz. (Tegnap is kettő volt, azért ofkorsz.)
A mai időjárás még a szokottnál is érdekesebb, úgyhogy fogalmam sincs, vajon megázom, megfövök, megsülök, megfagyok, vagy mindez együtt tetszőleges sorrendben és többször is.
(SK: ezúttal csak a gombok, amiket feketéről pirosra cseréltem.)
A mai nap leginkább embert próbáló programja az lesz, hogy a) elkapjuk a gyanakvó macskát b) elvigyük állatorvoshoz c) vissza is hozzuk.
(SK: a kötényruha. Ezt a ruhát már láthattátok eleget, sőt, valószínűleg ez volt a blog történetében a legisleghordottabb darab. Igaz, pár nappal ezelőttig még így nézett ki.)
A jövő ehhez hasonlatos merényleteivel kapcsolatban még mindig van beleszólásotok:
Ez is erős kezdet lesz. Miközben házimanócskát játszottam, sikeresen véresre rúgtam az egyik lábujjamat egy vándorló kisszékben, úgyhogy a mai napom mezítláb töltöttem a lakásban. (Ahhoz mondjuk nem is kell cipő, hogy polimerizálódott zsírokat dörgöljek le a konyha gondozatlanabb felületeiről.) A képen annak a félórának az áutfitje látható, amikor formátlan takarítógatyámra és formátlan takarítópólómra rádobtam egy úgyszintén formátlan, ápol-és-eltakar felsőt abból a fajtából, amit nagyanyámék “liberók”-nak hívtak. És ebben átsántikáltam a boltba kukoricadaráért. (Még mindig lehet szavazni, magyarázat itt)
A ma reggel dallamos orrfújogatással kezdődött, és a hangom is olyan, mint egy náthás ír szetteré. Még éppen az hiányzik, hogy most üssön ki rajtam valami eddig diagnosztizálatlan pollenallergia.
Valószínűleg amúgy nem szénanátha, csak annak a következménye, hogy az éjjel pocsékul aludtam és részletekben, viszont színes, szélesvásznú és roppantul mozgalmas rémálmokkal.
(SK: a ruha meg a cipőn a pitykék.)
Apropó, még mindig lehet igényeket benyújtani, magyarázat itt:
Ma bemegyek a (volt) munkahelyemre, hogy átvegyem a felmondást meg összeszedjem a benti motyómat, nagyrészt mindenféle haszontalan papírt. Leginkább arra hasonlít ez az egész, mint amikor tizenakárhány évvel ezelőtt kirántották a számból a menthetetlen bal alsó hatost, az pedig a folyamat közben széttört, és még hónapokkal később is előkerültek vándorló csontszilánkok.
(Merthogy ez a blog nem szépen beállított és előnyös fotókról szól, hanem arról, mi van rajtam és hogyan nézek ki éppen.)
Az anekdota szerint valamikor a nyolcvanas években az UTUNK egyik számának több oldalas “éjjen a Párt” versösszeállítása “Szárnyaló költészet” címmel jelent volna meg, de a nyomda ördöge lefelejtette az ékezetet az á-ról, így egész éjjel kézzel pótolgatták vissza, mielőtt mindenkit elvisznek tudjukhová.
Mindez azért jutott eszembe, mert a jelen pillanatban még nem tudni, szárba vagy szarba szökkenek-é ezzel a hajfestéssel. Mikor kikevertem, levendulaszínű volt a kence.
Elrettentő példaként nesze nektek kép, ismerkedjetek meg legjobb formámmal és azzal a (természetesen) házi gyártmányú slafrokkal is, amiben hajfesteni szoktam.
A végeredményről és a (reményeim szerint) emberek elé való kinézetemről majd délután lövök fel új fotót.
Ha már ilyen jól belejöttem a takarításba és rendezgetésbe, a mai napot is barlangunk pucolgatásával fogom tölteni. Semmi nem aktivizálja annyira az agyamat, mint az, ha munkát adok a kezemnek. Egyszer akkor sikerült végre összeraknom fejben egy különösen makrancos tanulmányt, miközben horgolótűvel szedegettem kifelé a kád lefolyójából az idegen létformákat, blöe.
A rendezgetés persze nem csak az agynak jó, tegnap például az átalakítandók kupacában találtam meg ezt a szoknyát, fogalmam sincs, mit keresett ott. Már teljesen meg is feledkeztem róla.
Most viszont elmegyünk rukoláért meg amit még kínál a piac ezen a szép augusztusi szombaton.
(Emlékeztetőül: tegnap betettem egy szavazást a Tervek, lehetőségek poszthoz, még mindig érvényes.)
(Rém hosszú poszt lesz, előre figyelmeztetek mindenkit; a végén ráadásul még meg is szavaztatom azt, aki addig kibírta.)
Vége felé jár az az egy év, amit eredetileg erre a blogra szántam, de már hónapok óta tisztában vagyok vele, hogy folytatni fogom. Már azt is elmondtam, miért, de most újra összefoglalom:
– Ha mindennap be kell posztolnom, mit vettem fel, kisebb az esély arra, hogy kinyúlt otthonkákban ténferegjek otthon, vagy mindig ugyanazt a három ruhát cserélgessem házon kívül.
– Könnyebb rájönnöm arra, milyen holmijaimtól érdemes megszabadulnom, ha nem ugyanazt a három ruhát cserélgetem, hanem időnként le kell ásnom a szekrény mélyére. Igazából tényleg nem a tárolókapacitás a gond, hanem a kárbaveszett lehetőségek. Nem érdemes olyan holmikat tartanom, amelyeket úgysem hordok, miközben más valaki talán örülne nekik. (A majdnem egy év alatt már egy egész ládányi ruhanemű és cipő kereste új gazdáját, némelyik meg is találta.)
– A családom e pillanatban is négy különböző országban leledzik szétszórva, és vannak olyan tagjai, akiknek jól jön, ha mindennap látják, megvan még kezem-lábam, és próbálok adni magamra egy pöttyöt. (Anyám egyszer már felhívott délután négykor azzal, hogy “ma még nem volt poszt, biztos jól vagy?”)
Sajnos eredeti terveimhez képest mostanra kissé összekuszálódtak a dolgok, de azért továbbra is folytatni akarom a blogot. Az, hogy milyen formában, még csak nem is elsősorban az én szándékaimtól, hanem a következő néhány hónap hozta jövőtől függ. Ami biztos:
– Muszáj vennem magamnak néhány új holmit, főként cipőt. Összesen tizenegy darabnak mondtam búcsút eddig (és még nincs is itt az egy év vége): volt, amit muszáj volt kidobnom, mert menthetetlen volt, a többit meg elajándékoztam, mert beláttam végre, hogy teljesen fölöslegesen tartom a szekrényben, ha kényelmetlen/kicsi/hordatlan/satöbbi. Ha nem akarok odajutni, hogy báli topánkában billegjek át a boltba egy liter tejért, lépnem kell cipőügyben.
– Csak akkor veszek magamnak nekem-új* holmit, ha ugyanabból a kategóriából három régitől megszabadulok valamilyen formában. Vagyis nekem-új pólóhoz ki kell dobnom/ajándékoznom három régi pólót, nekem-új cipőhöz ki kell dobnom/ajándékoznom három régit – de hát értitek. (Az egyetlen kivétel a nadrág. Ha egy nekem-új nadrághoz ki kell dobnom három régit, tán másfél gatyám marad.)
– Előre megszabott pénzügyi keretből fogok gazdálkodni. Amikor még úgy látszott, hogy ősztől csak egy újabb tanév jön az eddigi tizenhárom mellé, már akkor is ez volt a tervem, hát még most. Az, hogy mekkora lesz ez az előre megszabott keret, az nagyon-nagyon a következő néhány hónaptól függ. Eredetileg úgy gondoltam, hogy egész évre harminckilencezer forintokat irányzok elő magamnak, végül is októberben leszek harminckilenc, ünnepeljük meg. Oké, vannak, akik egész évben nem költenek ennyit ruhákra, de hát olyanok is vannak, akik egyetlen pár cipőt vesznek ennyiből – jó kis összegnek tűnt, na, se túl nagy, se túl kicsi. Most, a jelen körülmények között, inkább arra hajlok, hogy legyen 25, ebben ugyan sehol semmi szimbóleum, de azért mégis csak jó valamire. Meglátjuk.
Az is nagyon-nagyon az igen közeli jövőtől függ, hogyan folytatom tovább a blogot. Volt ugyan két lehetséges forgatókönyvem, de amíg a helyzet ennyire bizonytalan, még nem biztos az sem, mindkettő megvalósítható-e. A poszt végére odatettem egy szavazást, hogy lám, kedves-kevés olvasómat mi érdekelné inkább – azt sajnos nem tudom megígérni, hogy tényleg képes leszek-e a szavazás eredménye alapján cselekedni, mindenesetre megpróbálom.
Íme, a két lehetőség:
1. Ugyanaz, mint eddig, 12 új ruhadarabbal
Ebben az esetben folytköv, mintha nem is ért volna véget az év, az előirányzott keretösszegből minden hónapra jut majd egy olyan új ruhadarab, amivel végigjátszhatom egy héten át a szokott kihívásomat. Egyszerű. (Ezúttal viszont kivonom a képletből a nekem-új cipőket. A decemberi kihívás ugyan cipőfélével volt, és azzal lesz az augusztusi is – majd meglátjátok, hajaj -, de az ezutáni beszerzéseimnél mindennap hordható cipőkre lesz szükségem, nem afféle kis vicceskékre.)
2. 12/30/30
Tizenkét hónap, minden hónapban összesen harminc ruhadarab. Ebben az esetben nem számít, mi a régi, mi az új, de minden hónapban összesen harminc darabból gazdálkodhatok: cipő, szoknya, nadrág, felső, blézer, ruha, kardigán, mindegy, micsoda, de összesen harminc mindegymicsoda áll csak rendelkezésre egy egész hónapon keresztül, hogy ilyen-olyan kombinációkban felvegyem.
Nem kell megijedni, nem én találtam ki ezt a projektet: angolszász nyelvterületen pár évvel ezelőtt söpört végig az OOTD-blogokon, és már akkor is gondolkodtam rajta, milyen érdekes lenne végigcsinálni egy egész évet ilyen megkötésekkel. Kihívás ez a javából, és nagyon érdekel is.
Sajnos ennek a megvalósíthatósága is nagyrészt attól függ, hogyan alakul a következő néhány hónapban az életem. Mindenesetre itt vannak a lehetőségek, itt vannak a többé-kevésbé megvalósítható tervek, tessék szavazni.
* “Nekem-új” szómagyarázat: nyilvánvalóan leginkább turkálni vagy vaterázni fogok új cuccokat, nem pedig besétálok egy igazi üzletbe.
Amikor azt mondtam, hogy rendszerezésbe és takarításba kezdek abban a szobában, ami részint könyvtár, részint raktár, részint varróműhely, voltak sejtéseim, milyen mélységekbe kell leásnom, de ez még a sejtéseimet is felül- (vagy alul-)múlta. Egy kis régészeti ásatás még oké, de ez már őslénytanászat. Az imént találtam meg azt a kisvirágos anyagot, amit 1996 telén turkáltam ki, és azóta sem varrtam még belőle semmit.
Még.
Apropó őslénytan – ennek a tornacipőnek minden bizonnyal ez lesz az utolsó fellépése. Hat évig bírta, de most már bizony itthonra is túl lyukas.
Minden nap más - mindennap más 