Kezdjük a rossz hírekkel. Még mindig szeretnék új holmikat, különösen cipőket, az elmúlt hónapban újabbakról derült ki, hogy kampec nekijek, az egyik ráadásul az a fekete spanglis cipő, amit a civilizáltabb-de-nem-túl-elegáns öltözékeimhez szoktam hordani (mint pl. ez itt). Cipészhez nem érdemes elvinnem, áldott jó műanyagból van az egész, nem éri meg javíttatni. Megpróbálok bűvészkedni a pillanatragasztóval, hátha. Egy másiknak (utoljára itt) a talpa tört el, végképp javíthatatlan. Miután előkotortam és hadirendbe állítottam a nyári cipőket, további kettőről derült ki, hogy ragasztásra van szükségük, és még az sem biztos, hogy azzal megmenthetők (ennek itt, plusz a barna ikertestvérének). Elvénült az anyag, amiből voltak, válik fel a sarkukon a kis sarokvédő bizbasz. Egy nyári papucsomnak is annyi, annak is az anyaga vénült el, kis pikkelyekben hámlik.

Szóval így állunk, kérem, egyelőre még nem teljesen mezítláb, de bizony újabb három/öt cipő mínusszal zártam a hónapot. Na persze van egy pluszban is (a névnapomra kapott Clarks), de ha ez a trend továbbra is folytatódik, igen szomorú leszek. És, jut eszembe, két kis szaladgálós tornacsukám talpa is lyukadásközeli állapotban van, szóval tényleg bús idők jönnek.

Normális körülmények között persze nem esnék én kétségbe ettől, hanem mennék, és vennék magamnak újabbakat a régiek helyett. Amikor még vásároltam magamnak cipőket, mindig az általam kitalált “tízeurós szabályhoz” tartottam magam, ami mindösszesen annyit jelentett, hogy ha egy cipő tetszik, legfeljebb tíz eurónak megfelelő mennyiségű forintba kerül és próbára kényelmes, akkor nem gondolkodom sokat rajta, hanem megveszem. A trendkalauzok mindig arról próbálják meggyőzni az embert, hogy mennyiség helyett a minőségre menjen – nos, köszönöm, én minden évszakra rendelkezem néhány pár kulturáltan kinéző, tartós és minőségi bőrcipővel, nagyrészt fekete meg barna színekben, világ csodájára még kényelmesek is vannak köztük, bizony. Húsz éve gyűjtöm a cipőimet, hogy a fenébe ne lenne közte néhány minőségi darab is. A kis színes műbőr szaladgálós cipők viszont felvidítanak, és éppen ezért nem fáj a fejem amiatt, hogy maximum két szezont bírnak ki. Kivéve persze ha nem tudom pótolni őket, miként most is, grr.

Emellett pesszimista pillanataimban az is végigfut a fejemen, hogy ugyan minek strapálom magam: ha az olvasók és kommentelők számában mérem azt, hogy mennyire érdemes nekem ezzel foglalkoznom, akkor tényleg nem éri meg. Végül is mekkora egy világi hívság ez, saját magamat fotózgatni meg a ruháimmal marháskodni, annyi fontosabb dolog van a világon, ráadásul úgy tűnik, nem vagyok elég érdekes ehhez az egészhez, se bű se bá.

Aztán persze megrázom magam, és tovább turkálok a szekrényben, mert ha már eldöntöttem, akkor véghezviszem, egye fene. Pluszban még (vicces, de ez van) a szélrózsa minden irányába szétbogárzott családomnak is előnyös ez a blog, mert legalább láthatják, hogy még megvagyok. (Notóriusan rossz telefonáló vagyok, mindig is az voltam.)

Jó hírként a fentin kívül még azt tudnám kiemelni, hogy végre gatyába ráztam a szekrényem, téli holmik hátra, nyáriak előre, selejtezés továbbra is folyamatban. Hogy mit csináljak a selejtezett holmikkal, még fogalmam sincs, egy része nyilvánvalóan kuka, a többi viszont ott ácsorog a pokol tornácán, és bárkinek szívesen odaadom, ha hordani akarja, a maradék meg mehet valami ruhagyűjtő konténerbe. Csak tudnám, hogyan bonyolítsam le azt, hogy “hé, gyerekek, ezek a ruhák nem kellenek nekem többé, lehet válogatni”.

Tipp, valaki?