Ha elegánsan akarnám kifejezni magam (nem gyakori, de azért előfordult már), akkor azt mondhatnám, hogy a Valentin-nappal szemben többé-kevésbé közönnyel viseltetem. Nem azért, mert ellenezném, szó se róla. Egyszerűen csak a magam részéről nem tartom meg, nem érdekel, és ha a szerelemre gondolok, nem jutnak eszembe csokiszívek, rózsaszín csipkebugyik meg flitteres lufik.

Piros holmit hordani viszont jó, függetlenül attól, hogy milyen nap van. Különösen, ha délután öttől kell 3×45 percen át beszélni Arisztotelészről, Kantról meg Platónról olyan hallgatóknak, akik amúgy lehúztak már egy dolgos hetet, és nemcsak hogy a munkahelyükről jönnek órára, de előtte már volt további 3×45 percük a tancsiban. Valamivel ébren kell tartani őket, nemdebár…

(SK: a piros kardigán nemrég még ez a garbónyakú pulóver volt. Szúrt, mint az istennyila.)