Indítsunk nagy közepes bummal: azt hiszem, először van rajtam kosztüm, amióta belekezdtem ebbe a blogba. Ma ugyan értekezletre megyek (kettőre is, azám), de az én öltözködésemmel valószínűleg inkább meglepetésszámba megy majd, hogy kosztümben teszem ezt. (Már ha bárki is észreveszi, persze.)

Sajnálatomra a szoknya már akkor is szűkecske volt derékban, amikor először próbáltam fel, és a helyzet azóta sem javult, szóval ha leájulok a székről, az amiatt van, mert megszűnt a vérkeringésem. Nagyanyámék mindig azon a véleményen voltak, hogy a szépségért szenvedni kell, és egy nő inkább legyen elegáns, mint hogy kényelmesen érezze magát, de ez a tanács is úgy lepergett rólam, mint kacsatollról a víz.

Apropó, víz: kevés híja volt, hogy gumicsizmában vágjak neki a napnak. Ez aztán végleg megadta volna a mai áutfitnak a kegyelemdöfést.

(A biztonság kedvéért vannak nálam biztosítótűk is, ha a szoknya cipzárja éppen ma játszaná el a maga függetlenségi háborúját. Ezt legalább megtanultam nagyanyáimtól.

És, ha már itt tartunk, egy kérdés: áll annyira jól rajtam ez a szoknya, hogy bővebbre vegyem a derekát, vagy inkább keressek neki egy olyan tulajdonost, aki kevésbé terjedelmesebb nálam? Pillanatnyilag akkorának látom magam benne, mint egy kisebbfajta tank. Hiúság, hiúság…)