Azt hiszem, az eddigi legnehezebb hónapon vagyok túl.

Egyrészt az egész január olyan volt, mintha mindvégig november huszonötödike lett volna, ráadásul egy olyan november huszonötödike, délután három és négy között, mikor éppen háziruhában ténfergek félig-meddig taknyosan, és ugyan fel kéne öltöznöm, hogy elmenjek tejért, mielőtt bezár a bolt, de előbb még gyorsan be kell fejeznem a határidős munkámat.

Másrészt éppen a háziruhában ténfergés, a határidők, a szinte két hétig tartó, esetenként napi tizenórás műfordító műhely meg az ingerszegény környezet miatt a hónap végére irgalmatlan vágyam lett arra, hogy új holmikat szerezzek magamnak.

Nyilvánvalóan nem azért  vágytam új holmikra, mert nincs egy rongyom se, amit felvehetnék. Máskor viszont az efféle időszakok után, mikor túlkávézva és még mindig zsibongó aggyal a helyem kerestem, az egyik legjobb (és, tegyük hozzá, a legolcsóbb és egészségre legkevésbé káros) levezetési módszer az volt számomra, hogy bementem egy turkálóba, és elmatattam egy órát a tarkabarka holmik között. Nem költöttem sokat, de ha csak egy-két ruhadarabot is vettem ilyenkor jutifalatként az elvégzett munka utánra, mindig megnyugtatott. Nem kellett az agyamat használnom, vagy legalábbis más részét kellett használnom, mint munka közben, és mindenféle izgalmas dolgokat találtam, amiket vagy hazahoztam, vagy nem. A turkálókat amúgy is jobban szeretem, mint a fast fashion boltokat, tele vannak csupa-csupa érdekes és változatos cuccal, ilyenkor pedig mindig különösen jólesett, hogy mennyi lehetőségem van – akár még az is, hogy nem veszek semmit, csak kijövök üres kézzel. Szinte fizikai diszkomfort-érzés volt, hogy ezúttal nem tehetem meg. Ott álltam a turkálóban, a kezemben egy függönnyel (a lakásnak vehetek új holmikat, az nem vezet “nem-veszek-semmit” blogot), és pár méterre tőlem ott volt az Új Váratlan, ahogy azt a futuristák mondanák, azazhogy a frászt egy Új Váratlan, egy csomó. Ráadásul ezek az Új Váratlanok szín szerint voltak fellógatva az állványaikra, úgyhogy ott álltam egy pulóver- meg póló- meg szoknyaszivárvánnyal szemben, és mind azt kiabálta nekem, hogy “gyere ide”. Jaj.

Jobb híján fejest ugrottam a saját szekrényembe, előszedtem néhány évek óta nem hordott cuccot, meg nekiláttam felújítani pár holmit meg varrni még párat, de így is hiányzott az az izgalom, amit egy eddig teljesen ismeretlen ruhadarab hoz magával. Az új holmi meglepetése meg a “vajon találok-e valamit, ami tetszik” kiszámíthatatlansága hiányzott leginkább, ha jól belegondolok.

Hát egy ideig még hiányozni fog.