Minden nap más – mindennap más

Reggel óta ez a szám jár a fejemben,

és nagyon röhögök hozzá, mert amiatt a sor miatt jutott eszembe, amiben bugyit kell mosni, hogy tiszták legyünk az Akropoliszra. (Höhh, csak nem hittétek azt, hogy azért, mert halni készülök. Frászt. Egyáltalán nem.) Bugyit viszont mosnom kellett, mert a RK múltkori hazapendlizésekor afféle módosult tudatállapotban elküldtem haza a majdnemteljes készletet – négy fura fekete ruha bezzeg itt lóg még a szekrényben, de tiszta bugyim már csak mára van. Kedden utazunk, csütörtökön már akár az egész napomat arra szentelhetem, hogy a mosókonyhánkban nyomjam a sürgiforgit*, ezért nem érdemes a fészerbeli mosógéppel vacakolni, hazavisszük a mosnivalóinkat is. Úgyhogy ma reggel ott lögyböltem a mosdókagylóban a bugyijaimat, agyamban Lovasiék zenéltek, én meg röhögtem, mint egy ló.

Ennek örömére felvettem az egyetlen olyan bugyimat, ami tiszta, és nem a radiátoron szárad, plusz az egyik fura fekete ruhát, és megyek.

Nem az Akropoliszra, de majdnem.

Mint látható, Fapipa továbbra is reménytelen, de még a nap is úgy süt, mintha nyár lenne, hiába próbáltam ezúttal árnyékban fotózkodni. Nesztek egy közeli a fejemről, amin éppen nyitva van a szemem.

* Az elmúlt három és fél hónapban megtanultam értékelni otthonom luxy felszereléseit. Mosógép bent a lakásban! Egy egész szoba teregetésre! Ha a macskaszőrtől is meg akarok szabadulni, és gyorsan akarok tiszta holmit, SZÁRÍTÓGÉP!!!

Ez most úgy tűnik, mintha nem értékelném átmeneti otthonom adottságait, de ez nincs így, sőt. A múlt vasárnapi garden partyn említette meg az EUI egyik professzora (= felső ligás árnyvadász meglehetősen jó fizetéssel, aki akár válogathatna is, ha lenne miből), hogy az ő lakásában olajkályha van. És télen 9-10 fok celziuszban. Mindezt többért, mint amennyiből mi itt hesszelünk a toszkán dombokon.

Pofára esési képességeim átvitt értelemben sem rosszak, de a valóság mindent felülír, tegnap például az étteremből hazajövet a Residenza murvás útján sikerült belelépnem bokáig egy vízelvezető árkocskába, melynek következtében úgy elvágódtam, mint a lapos vas.

Alapvetően ezek azok a jelenetek, amik utólag mindig viccesek, közben viszont marhára nem. Ezúttal is, miközben ott hevertem a toszkán domboldalban afféle bálnai keccsel, a RK pedig ott pingvinezett fölöttem, mint Zsebibabával Kanga, én azt süvítettem roppant panaszosan, hogy “legalább részeg lennék! de nem! ezeket mindig színjózanul!” Végül felkecmeregtem, persze, és bevonultam a La Casinába, ahol kiderült, hogy még a harisnyám se szakadt el, de a térdemen ún. felhámsérülések vannak, hívjuk úgy őket, hogy bibi. Meg a könyökömön is. És megrántottam különböző alkatrészeimet, ami egyébként nem túl nagy bumm, semmi sem fáj konkrétan, de persze ma megyünk a Monte Cecerire mászkálni, mert onnan próbálta Leonardo belökni a völgybe a repülő macchinériát, ami amúgy nem működött, de még mindig a csodájára jár mindenki.

Ez mondjuk akár a fotóimra is igaz lehetne, egy krumplival jobbat lőni, mint Fapipával. (A Nikon, aki a backup, mostanra teljes sztrájkba vonult autofókusz és arcfelismerés ügyben.)

A kaja viszont tegnap este jó volt, és én azt mondtam, halat akarok enni hallal, ami meg is történt. Ó, és articsókát.

Az éttermet Stefano találta még régebb, és valóban igen kellemes hely, olasz-zsidó-mediterrán konyhával, ami ráadásul vegetariánusként hirdeti magát, bár valójában pescetariánus, lásd hal.

Nna, akkor most elsántikálok hozzávetőleges irányokba. Remélem, engem senki sem akar majd lelökni a Monte Ceceriről, bár leesek én magamtól is, aujnye.