6:27-kor vágtattam ki az ajtón, 16:19-kor vánszorogtam vissza rajta. Közben volt 5×45 perc tanítás, utána meg egy afféle “RK-emlékfutam”, én ugyanis gyalog mentem el a Petőfi híd budai hídfejétől a Rákóczi térig. Ne kérdezzétek, miért. (Ki akartam szellőztetni a fejem, azér.)
A kép már hazaérkezés után készült, bokicámnál azzal a kevéssé csinos, ámde igen praktikus hátizsákkal, amit az Újpest-Városkapu buszállomásnál vettem a Pepcóban, mert már akkor úgy éreztem, leszakad a karom. (A Rákóczi téren van egy igen jó keleti élelmiszer-bolt. A többit már ki tudjátok találni.) Nos, miután bepakoltam a zsákot, és fellódítottam a hátamra, már csak azon lepődtem meg, hogy nem szakadt le tényleg. Mármint a karom.
Most viszont a hétvége hátralévő részét nyafogóruhában óhajtom tölteni, dixit.
Mivel ezen a héten ez az első (és lényegében egyetlen) szabad napom, a délelőttöt munkahelyi ügyekkel, főként levelek írásával múlattam át, aztán felkerekedtem, hogy emberételt és Maciételt szerezzek, mert a szárazpapi csúnyán fogyóban volt, és a szaftos papi helyzete sem állt túl jól. Az emberpapi igazán sokadlagos jelentőségű már itt ebben a vircsaftban, de azért bementem A Sonkáshoz sajtért, olajbogyóért, hummuszért és három csirkecombért, melyek oly szép sárgák voltak, mint egy napraforgómező.
Mint afféle préda nőszemély, aki egy kis eső miatt már nem akar gyalogolni, oda is és vissza is kocsival utaztam, azám. Hogy a kocsin mások is utaztak, és sok kereke volt, és minden megállóban megállt, az már részletkérdés.
Akkor most mosunk még néhány gépnyit, majd behajintjuk a sütőbe a csirkecombokat. A királyi többes ezúttal királynői, mert természetesen ezeket mind nekem kell megcsinálnom egyedül. Holnap amúgy megint tanítani megyek, mert ennek a mókának már sosincs vége, épp hogy csak elkezdődött.
Hej de hosszú nap volt ez. Jó, valójában csalok, mert már egy órája hazaértem, de még negyedórával ezelőtt is teljes oktatói gúnyámban (incl. sivatagi bakancsok) ültem a gépem előtt, és próbáltam megoldást keresni eszkalálódó problémáinkra. Nem az enyéimre, azok is számosak (pl. ma esmég rekordot döntöttem, egy kávéval és öt torokpucoló cukorkával vagyok még mindig a reggel ötkor ébredés és hatkor indulás óta, mert egy-sze-rű-en nem volt időm enni, de egyáltalán nem), hanem a kicsiny, legyalult diliházéra, ami a tanszékem.
Ma délután pedig, amikor én (felváltva!) problémákat bámultam siránkozva, és elsős gyivákjaimat próbáltam derűsen+oldottan+informatívan bevezetni az óvodai hospitálás rejtelmeibe, a Kari Tanács megszavazta, hogy innentől ne megbízott tanszékvezető legyek, hanem végleges.
Azt értem el én máma reggel, amikor a (levelezősöket nem számítva) első tancsinapomra kellett összevakarnom magam, mert ilyen még sose volt, hogy már a legeslegelső napot azzal kezdjem, én ezt nehemahakaharom.
Csak a szokásos “első nap tanítóba menet hallgassuk meg, mit dob elénk shuffle-ben a zenegépecke, az első három nóta fogja meghatározni az idei évet”. Nos, ez még pénteken történt (az volt az első napom tanítóba menet), de ezúttal is jól megkaptam, no.
Ha majd a dolgok valamelyest beállnak a tervezett kerékvágásba (kétlem), ebben a félévben a hétfő lesz a “rendezzük sorainkat” napom, amikor itthon szedhetem rendbe magamat, dolgaimat meg a lakást. Ezzel szemben ma Esztergomban leszek délelőtt, Budapesten délután, mert egyszerre mindkét város gyakorló óvodáinak is ugyanaz az egy nap lett alkalmas a megbeszéléseinkhez.
Mondanám, hogy meg vagyok lepve, de nem.
Meglepve azok lesznek, akik most találkoznak velem először, de, mint tudjuk, én nem árulok zsákbamacskát. Na, nyomás, egyik lábam itt, a másik ott, irány a Bermuda-háromszög.
Azért az már művészet, hogy egész héten futok körbe, rám penészedik a paicon vett kenyér, van olyan napom, amit két kávéval és egy müzliszelettel nyomok le, satöbbi, satöbbi – aztán mégiscsak sikerül összevakarnom vasárnapra egy kupac olyan fotót, amin frissen sült kenyér van, csirkevacsora, békéske nyárvégi tájképek, színes bármicskék meg lábaksz és csülköksz. Galéria!
Azt meg már csak mellesleg mondom el, hogy jövő vasárnapig ma van az utolsó alkalom, amikor addig alhatnék, amíg jólesik, de neeem, Csülök úrnak most kell az a reggeli.
Délelőtt ünnepélyes évnyitó, amin nekem kell eljátszanom a hopmester szerepét, aki köszönti a megjelenő notabilitásokat, és vezényli a programbonyolítást, délután tanítás a harmincakárhány fokos tanteremben. A világ egyre jobban rázza a pofonfát.
Mármint az ezévi első tancsinap. Lesz még belőle hatezer.
Kéne nekem valami a túléléshez, terapeuta vagy transzcendentális meditáció vagy mittomén, mert olyan ideges vagyok, hogy a bőröm le tudnám vakarni magamról, de tényleg.
Innentől kezdve azok lesznek a legluxybb napjaim, amikor megengedhetem magamnak, hogy itthon tötymörésszek boglyas hajjal, kisvakond-gatyákban és ősöreg pólókban. (Ami rajtam van most, az 1996-os. Bezony.)
Na persze ne számítsatok arra, hogy ettül fogva kiskosztümökben nyomatom, de az itthon tötymörgés piszok ritka esemény lesz.
Megyek tanszéki értekezletet tartani, úgy is nézek ki.
Nem, valójában úgy nézek ki, mint aki az éjjel háromszor ébredt, közben pedig válogatott hülyeálmokban fetrengett, már amikor nem a macska sipákolt a füle mellett, hogy holakajám. Valami ismeretlen faluba utaztam, ahová harmincfokos emelkedőkön vitt az út, én meg azon imádkoztam a buszon, hogy ki ne repüljek a hátsó ajtón, és amikor odaértem, éppen valami falunapok voltak, ahol fel-alá csámborogtam, és egyszer csak felhívott a húgom, hogy hol kujtorgok, várnak Mamánál, aki ebbe a faluba költözött. (Mama 2007 óta halott, jelzem.) Úgy elszégyelltem magam, hogy próbáltam virágot szerezni, és mivel falunapok voltak, reméltem, sikerül is. Hát, sikerült, de hogyan… Az első egy cserép muskátli volt, amit véletlenül beleejtettem a patakba, a második egy rózsacsokor vázástul és valami ántik fényfüzérrel körbetekergetve. Azt letettem az asztalra a kávézóban, amíg kifizettem a pultnál a kávémat, és mire visszaértem, a séf vegán desszertet csinált a szirmokból, babléből köpült tejszínhabbal meg liofilizált málnákkal. A harmadikért a virágboltba mentem be, ahol végig kellett várnom egy teljes érettségi bankettre igyekvő tömeget, akik mindenféle papagájvirágokat és egyéb egzotikus izéket akartak vásárolni lármásan, és mire én sorra kerültem, nem maradt más, csak valami sápadt lila virágok, de az eladónő adott hozzá egy sápadt lila vázát is, amit féltem, hogy leejtek. És akkor megszólalt a fülem mellett Maci, hogy holakajám, úgyhogy lövésem sincs, eljutotam-e egyáltalán bárhová azokkal a sápadt lila virágokkal.
Remek napom van, na, és még el se kezdődött igazából.
Voltam már jobban is, leszek még rosszabbul is, ma épp kivételesen nem rohanok sehová, cserébe olyan tantárgyból gyártok pépétét, amihez utoljára valamikor a kilencvenes években volt közöm, mert az egyik kollegina augusztus második felében jelentette be, hogy ő bizony felmondott, és annyira nem találtunk helyette másvalakit, hogy az egyik tantárgyát én fogom elvinni a széles hátamon.
Mert az mindent elbír. Egy ideig. Aztán egyszer majd kreccs.
Hát akkor folytatjuk azt, ami eddig is volt. Vasárnap, galéria.
Az idei “országtorta” nem különösebben finom, a Lóci játszik viszont még mindig igen jól zenél, a szúnyogok csípnek, és én még egy barackos-szilvás morzsapitét is sütöttem valamikor a héten két szorongás között.
Csak ez a rohadt meleg múlna már el, teljesen bele vagyok gárgyulva ebbe a háromezer fokba.
Hadd búcsúztassuk ezt az évet egy megmagyarázhatatlanul homályos fotóval, amit nem fogok újralőni, mert azóta már megjártam a piacot, hazaérkezésem után pedig leszedtem magamról mindent, amit az emberek elé szántam, a mosolytól a civelizált öltözékig bezárólag, és most szolidan izzadok egy szigorúan házi használatú lipityánkában, akit csak akkor mutatnék be, ha piros hó esne.
Marad hát a homályos kép, ez van. Mint a jövő, hehe. Most kellene amúgy évértekelőt tartanom, de igazán nem érzek rá semmiféle késztetést. A blog 11-ik éve számomra igen jól indult, aztán még jobb lett, aztán meredeken elkezdett lefelé tartani, az pedig, hogy a 12-ikben mi várható, el sem merem képzelni.
Mindenesetre idén nem vesztettem el egy napot sem, megvolt mind a 366.
Egyik tervem az volt, hogy ha a RK lelép, végre gatyába rázom a nappalit. Hát nemtom, beüzemeltem az összes új párnahuzatot, meg átcseréltem a szőnyeget, nem beszélve a rettenet mennyiségű koszról és portigrisről, amit eltávolítottam a kukutyinból, de valahogy olyan semmilyenke lett az egész, pedig mindent megcsináltam, amit akartam.
Ha lenne rá időm, valószínűleg újrahúznám legalább a zöld kanapét, de pechemre vagy szerencsémre nincs.
Ismerjük azokat az eseteket, ugyi, amikor én közlöm, hogy ami az arcomon látszik, az nem egészen lelkesedés? Szerintem most mondanom se kell.
Hajnalban a RK távozott összes batyujával egyetemben, december közepéig legfeljebb Zoomon találkozunk. Egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy az őszi szünetben kirucogjak hozzá, de még arra is, hogy az én életemben valaha lesz olyan, hogy szünet. (Jó, ez azért túlzás. Bár nem nagyon.)
Azt hiszem, nemes bánatomban most némi takarításba kezdek, amíg kupán nem talál egy újabb munkahelyi e-mail vagy telefon. Amúgy ma falunapok kezdődnek itt Bürgüncfalván, komplett faluhétvége várható, és nekem ugyan nem akaródzik egyedül mulatni, de valamennyire mégiscsak ki kéne kúsznom a házból szórakozási céllal, mert ez az utolsó szabad hétvégém. Mármint tényleg, október végéig minden be van táblázva. Tanítással, naná.
Minden más bajom mellé még azzal is meg kell birkózni, hogy a RK holnap hajnalban elutazik, aztán feltehetőleg nem látom december közepéig. A képen rendezői jobbra két ménkű nagy ruháskosár van, tele cuccal, amit be akar majd pakolni.
Istenkém, Istenkém, miért nem adtál nekem szárnyat vagy mittomén. Mondjuk amilyen mákom van (pun intended), elsőként ütne le a madárinfluenza.