Minden nap más – mindennap más

Éppen a könyvtárba megyek, hogy kivegyem a Berzsián és Didekit. Ez a hetem kellemesebb részének az egyik eleme, és tényleg dolgoznom kell azon, hogy ezeket a kellemesebb elemeket összeszedegessem, de én nem hagyom magam.

Holnap reggel viszont előreláthatólag valami istentelenül hajnali órán csámpázom ki a lakásból, hogy négy átszállással eljuthassak Esztergomba, és ma össze is kell pakolnom mindazt, ami holnap éjszakára szükséges lehet a hotőjben. Úgy várom én azt, hogy a 880-as busz megint végig közlekedjen Esztergomig, mint mások a karácsonyt.

Én naiva azt hittem, hogy ez a munkahelyi stressz lassan-lassan csökkenni fog, de egy frászt, csak növekszik. Plusz örömként azt se tudom, ezen a héten garantáltan eljutok-e mindennap munkába, a komplett buszút-vonalamon homokzsákokat pakolnak a népek, Pilismaróton már kint vannak katonák is kétéltű járművekkel, és mindenki pánikol, hogy járható lesz-e a 11-es út a hét második felében. Dunakanyar, te csodás.

6:27-kor vágtattam ki az ajtón, 16:19-kor vánszorogtam vissza rajta. Közben volt 5×45 perc tanítás, utána meg egy afféle “RK-emlékfutam”, én ugyanis gyalog mentem el a Petőfi híd budai hídfejétől a Rákóczi térig. Ne kérdezzétek, miért. (Ki akartam szellőztetni a fejem, azér.)

A kép már hazaérkezés után készült, bokicámnál azzal a kevéssé csinos, ámde igen praktikus hátizsákkal, amit az Újpest-Városkapu buszállomásnál vettem a Pepcóban, mert már akkor úgy éreztem, leszakad a karom. (A Rákóczi téren van egy igen jó keleti élelmiszer-bolt. A többit már ki tudjátok találni.) Nos, miután bepakoltam a zsákot, és fellódítottam a hátamra, már csak azon lepődtem meg, hogy nem szakadt le tényleg. Mármint a karom.

Most viszont a hétvége hátralévő részét nyafogóruhában óhajtom tölteni, dixit.

Az ősz, mi más. De még milyen hirtelen.

Mivel ezen a héten ez az első (és lényegében egyetlen) szabad napom, a délelőttöt munkahelyi ügyekkel, főként levelek írásával múlattam át, aztán felkerekedtem, hogy emberételt és Maciételt szerezzek, mert a szárazpapi csúnyán fogyóban volt, és a szaftos papi helyzete sem állt túl jól. Az emberpapi igazán sokadlagos jelentőségű már itt ebben a vircsaftban, de azért bementem A Sonkáshoz sajtért, olajbogyóért, hummuszért és három csirkecombért, melyek oly szép sárgák voltak, mint egy napraforgómező.

Mint afféle préda nőszemély, aki egy kis eső miatt már nem akar gyalogolni, oda is és vissza is kocsival utaztam, azám. Hogy a kocsin mások is utaztak, és sok kereke volt, és minden megállóban megállt, az már részletkérdés.

Akkor most mosunk még néhány gépnyit, majd behajintjuk a sütőbe a csirkecombokat. A királyi többes ezúttal királynői, mert természetesen ezeket mind nekem kell megcsinálnom egyedül. Holnap amúgy megint tanítani megyek, mert ennek a mókának már sosincs vége, épp hogy csak elkezdődött.

Ha majd a dolgok valamelyest beállnak a tervezett kerékvágásba (kétlem), ebben a félévben a hétfő lesz a “rendezzük sorainkat” napom, amikor itthon szedhetem rendbe magamat, dolgaimat meg a lakást. Ezzel szemben ma Esztergomban leszek délelőtt, Budapesten délután, mert egyszerre mindkét város gyakorló óvodáinak is ugyanaz az egy nap lett alkalmas a megbeszéléseinkhez.

Mondanám, hogy meg vagyok lepve, de nem.

Meglepve azok lesznek, akik most találkoznak velem először, de, mint tudjuk, én nem árulok zsákbamacskát. Na, nyomás, egyik lábam itt, a másik ott, irány a Bermuda-háromszög.