Miután Pamela hetente végigpucolja a La Casinát, és közben mosolyog is, és már Macit is megsimogatta néhányszor (amit persze ez a jellemtelen afféle olvadékony és odaadó arckifejezéssel fogadott, “az állam alatt is, lécci!”), ezért gondoltam, összerittyentek neki egy kicsi karácsonyi csomagot, igazán minit.
És lőn.
A pipi alatt a dobozkában a tegnap készült sütikből van egy barátságos kis szortiment.
Ma a háztartással és egyéb rutyutyukkal múlatom a szárnyas időt, mielőtt szocializálódási kísérletekben veszek részt (=délután vendégünk lesz). A mai nap amúgy igazán próbára fog tenni engem, bides kis controlfreaket, merthogy a) vendég, a szokásos implikációkkal, b) Pamela.
Elmagyarázom.
A RK kiküldött két hete az ájerbe egy afféle “ha gyöttök, várunk” meghívást itteni barátainak és üzletfeleinek, à la Nyuszi. Ilyenkor az egész egyetem legénysége, leánysága és nem-gender-specifikus népei egyaránt téli szüneten vannak, ennélfogva nagyrészt haza is bogározik mindenki, és ez egy tényleg nemzetközi bagázs. Akikkel múlt pénteken ebédeltünk a Sant’Ambrogionál, azok mostanra Philadelphiában és Hágában vannak, a vasárnapi bröncsünk vendégei tegnapelőtt léptek le Lisszabon és meg-nem-mondom-melyik-kalifornai-város irányába, szóval nincs abban semmi meglepi, hogy ilyenkor kissé nehéz megszervezni ezeket az alkalmakat. Úgyhogy ennek köszönhető a ma délután, amikor Glenda beesik háromra teázni egyet, majd tovarobog a jóég tudja hová, de feltehetőleg nem haza, mert ő ausztrál, és ha oda kéne utaznia, ő is lelépett volna már napokkal ezelőtt.
Na mármost a RK egy ragyogó elme, ahhoz kétség sem fér. Kiterjedt ismeretei és sokoldalú hozzáértése a következő területeken viszont igen hézagos eredményekkel bírnak: lakberendezés, (főzés kivételével) bármiféle kreatív tevékenység, valamint a sütés, mint olyan. Fókuszáljunk egy pöttyöt az utóbbira, oké? Másként ugyanis nehezen lehetne megmagyarázni, hogy jövendő teavendégünket torták (“cakes”) ígéretével csábította ide, nem pedig sütikkel (“cookies”). Én nyilván nem fogom előadni itt a szendvicssütőmmel Mary Berryt, de egy csokis püspökkenyeret (“chocolate cake loaf”) össze akarok csapkodni, ha már megígérte ez az igyiot a sütés-tudatlan.
Ámde! A püspökkenyér elkészültében kruciális tényező, mikor érkezik és távozik b) Pamela, mert miközben éppen kivakar minket a redvából, mérsékelten lenne praktikus összepocsékolnom a konyhát. Szóval jelenleg úgy állok itt, mint a tipikus kisgyerekes szülő, aki már tizenkét perce elindult volna az óvoda felé, de egyesek még mindig azt a matchboxot keresik, amit ma kötelezően magukkal kell vinniük, és különben is másikcipőtakarok mertezszoríjjaabábámat. Magyarán, másokhoz vagyok kötve a tervezésben az idő és a hely tekintetében is, ráadásul nem tervezett sütéseket is bonyolítanom kell mások hülyesége miatt, és a magamfajta controlfreaknek ez marhára nem könnyű.
Ah, megjött Pamela. Na, Isten neki, fakereszt, kivonulok a verandára.
A karácsonyi kajabeszerzés és az azzal járó összes rémség meg hátizsákos-szatyros cepekedés napja volt a mai, ráadásul arra is kénytelenek voltunk rájönni, hogy a “szerezzünk be mindent, de most azonnal“, amiről azt hittük, hogy a mi káeurópai dilink, valószínűleg nemzetközi sajátosság. Még sose volt ennyi ember a COOPban.
Ilyen sorszám se lesz már többet, hacsak nem érem el a blog 22-ik évét is, amitől Isten mentsen meg mindannyiunkat. Már most is gondban vagyok, miket vegyek fel szórakoztatásotokra a következő egy hónapban: összesen két ruhám van a szekrényben, ami nem volt még rajtam, amióta itt lopom a napot a toszkán dombokon. No majd megoldjuk. Mindig megoldottuk még eddig, az árgyélusát neki, legfeljebb elmegyek turkálni, mi az nekem.
Mivel a RK mára ígérte, hogy végre ráér expedíciózni azokon a helyeken, ahol én már jártam, ő meg nem, ma még csak az előbbi tevékenységeket bonyolította le: 1. út a Villa Badiába Fiesoléba egy könyvért, amire min-den-kép-pen szüksége lesz a következő két hétben, 2. zoom-beszélgetés valaminő tudományos témában, 3. még egy zoom-beszélgetés valaminő tudományos témában. Mindezt azután, hogy a tegnapi napon összesen 53000 leütést produkált, szakdolgozóim most esnének be az asztal alá.
Én kilakkoztam a körmöm, és horgoltam öt darab hópihét.
De most már tényleg megyünk, az árgyélusát neki.
Ma az okos ember és családunk feje (a RK-ról beszélek, nyilván) a napot olvasással és írással fogja tölteni, mert van neki egy olyanja, hogy Leadási Határidő. Mivel én a múlt héten eldöntöttem, most egy ideig csak úgy indulok neki a városnak, hogy őt is magammal hurcolom*, én se megyek sehová.
Azért persze nem maradok itt egész napra a kanapén a rókáim társaságában, találok én tennivalót magamnak, ha kell.
* Egy csomó minden van, amit én már láttam, ő meg még nem, mert akkor is éppen okos embert játszott valahol a tengeren túl vagy a domb másik oldalán. El kell hurcolnom például a Santa Maria Novellába meg a San Miniato al Montébe. Ez már rögtön két olyan templom, amivel (plusz a melléjük rendelhető akcidentális csavargásokkal) el tudunk verni két egész napot. És az Uffizibe is vissza kell mennünk. Többször is.
Mármint Work In Progress, ami ebben az esetben nagyjából annyit jelent, hogy a kirakat átrendezés alatt, és még a verandán sem értünk a végére.
Ezúttal viszont még a madárkát sem hazulról hoztam, hanem itt készült loco az én két dolgos kezem által.
Esik az eső, süt a nap, Paprika Janka pedig mászkál, süt, főz, dekorál. Galéria!
Az utolsó kép az archívumból való, két hete a Santa Croce karácsonyi vásárában csábultunk el a RK-val egy adag kolbászra, sörre és kolbászzsírban sült krumplira a lengyel standnál. Annyira igazi volt minden, hogy még a számla is lengyelül volt, ezen meg azóta is röhögök.
Ebédvendégek leszünk máma, héjjahó.
A hajnalban sütött sütit is viszem, naná.
A családi szinergiáknak általában megvan a maga bája, ma viszont testületileg mindhárman bal lábbal/manccsal keltünk. Ja, nyivákolás és ordibálás is volt, utána pedig a belátó népek elnézést kértek, a nembelátók pedig elaludtak a foteltámlán.
Azt hiszem, az elmúlt két hónap tanulságaként leginkább azt tudnánk megállapítani, hogy mehetünk mi akárhová és akármennyi időre, az életmódunkat és -tempónkat mindenhová visszük magunkkal.
Gyakorlatilag a vízszintes karácsonyfám La Casina-beli megfelelője, és következő másfél hétben még kerülhet rá ez-az (vannak némi terveim polárszívekkel), de már most is így világít nekem a setétben:
Fényben, kikapcsolt piláccsal sem fest rosszul, ha lehetek ennyire nagyképű:
A pipiket már ismeritek,
a horgolt gömböket is,
de hazulról csak a pipiket, a horgolófonalat és a függesztéshez használt szigetelődrótot* hoztam, minden egyebet itt szereztem be. A bambuszbotot például a kertből. (Mondtam én, hogy jut még szerep az itteni bambuszligetnek…)
Mint már tudjuk, én egy elég olcsó nőszemély vagyok, és ezt ezúttal sem hazudtoltam meg. A hungarocell gömbök felerészt a kínai bótból, felerészt az egyeurósból jöttek, és még nem használtam fel mind, mert több is van, mint amennyit a fenti képen látni. Mondjuk az egyszerűség kedvéért, hogy öt és fél euró ára alapanyag van itt körbehorgolva. Szintén az egyeurós boltból jött három csomag minigömb (két aranyszín**, egy piros) meg egy csomag mini piros harangocska, az összesen négy euró. A fényfüzért a Saturban vettem, az 5,99 volt.
Ezek után már könnyű volt minden, csak raktam a bambuszbotot, mint bolond a talicskát. Úgyhogy most ülök vele szemben, és csodálom.
* Ti nem visztek magatokkal Firenzébe szigetelődrótot, amit még otthon találtatok a 11-es út mellett? Példátlan, hah.
** Amikor megkérdeztem a RK-t, hogy arany- vagy ezüstszínű legyen-e az itteni karácsony, ő az aranyra szavazott, merthogy Firenze meg flórenci aranyak. Nem tudom, mire számított, én már akkor biztos voltam abban, hogy a mi karácsonyi dekorunk, akár arany, akár ezüst, ugyanaz a kézműves bizbaszokkal dúsított félskandináv szedett-vedettke lesz, mint mindig.
Azt fogok bontani, mihelyt biztos vagyok benne, hogy egy életre végeztem ezzel a rühes menstruációval, pedig én nem is szeretem a pezsgőt. Addig viszont marad a ficnik között nyöszörgés a kanapén, bárhol is legyen az a kanapé.
Tegnap du. installáltam az első nagyobb merényletet, és nyilván itt még messze nincs vége, de azért csodáljuk most ezt egy kicsikét.
Majd eská-poszt is jön belőle, naná.
Nagyon szépen hangzana, hogy a blogomért bármit, de egy nagy frászt. Odakint hat fok van, és esik az eső, menjen ki fotózkodni az, aki ebből él.
Kezdjük azzal, hogy tadáá, oké?
Igaz, hogy elsőre “csak egy újabb párnahuzat, meh” helyzetben vagyunk, no de Matildával! meg egyáltalán! Szerintem még sose dolgoztam ilyen ortopéd formájú párnával, ez viszont itt volt a La Casinában, és igazán rá volt szorulva egy huzatra.
Egyúttal jó beavatás volt Matildának is, hogy kábé mikre számíthat tőlem a jövőben. (Nem sok jóra, ezt már sejtheti.) A többiekben amúgy a Szokásos Eljárást követtük: kézzel felvarrt rozetták a kimeríthetetlen készletből, effektfonalak cikcakkal odafogva, alapanyagként a RK elvénült házikabátja (karácsonyra újat fog kapni tőlem) meg a nagy őszvégi turkálós leárazáson vett bútorszövet-darab, mert velem az ilyenek szembejönnek még Firenzében is, hihi.
Ó, és persze Mackó úr igen hatásos hátramozdítói tevékenysége.
Istencsudája, hogy egyáltalán be tudok fejezni így bármit is.
Következő eská-bejegyzésünk már az adventi dekorhoz fog kapcsolódni, tessék kivárni türelemmel.
Amikor elmentünk világot látni, túl erős volt a napsütés a fotóhoz, mire pedig hazaértünk, besötétedett.
Vanezígy, no.
Thank God it’s not a futkorászónap all over again.
Én legalább nem napozom hanyattfekve, ez is valami.
Ebben az áutfitben jártam én ma megszokott módon bokáig a lábaksz,
és ha esetleg úgy gondolnátok, nem túl harmonikus a színösszeállítás, figyelmetekbe ajánlom a Venchi csokicég ajtajáról a dekort a firenzei vasútállomáson.
Amikor még nem sejtettem, hogy nem csak bokáig járt, de ráadásul vizes lábaksz lesz a mai nap eredménye.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
