tél kategória bejegyzései

Két hét lényegében háziruhában. Én megmondtam.

(SK: a szürke kötényruha. Jó meleg.)

Az alábbi zöld-szürke szörnyikét két döglött férfipulóverből barkácsoltam össze több mint három évvel ezelőtt. Ez volt az első ilyen jellegű kísérletem, ez látszik is rajta. Nagyon sokat tanultam közben, de a végeredménnyel nem vagyok valami elégedett. Túl rövid, túl fodrocskás, túl széles a válla, és még sorolhatnám. A legnagyobb gond viszont az, hogy remek szúrós gyapjúból van.

Ma még felveszem, de aztán úgy szétvágom, mint a pinty.

A mai nap amúgy azzal indult, hogy a férjem lerakott a paplanomra egy doromboló vekkert, és amikor aziránt érdeklődtem, hogy hátemmegmiésmé, akkor közölte, hogy nyolc óra van, és mennünk kell cékláért meg fekete retekért.

Úgyhogy elmentünk.

(SK: a ruha meg a sapka, mely utóbbit fogadásból varrtam tavaly, amikor azon kísérleteztem, egy szatyornyi maradék poláranyagból hány sapkát tudok kihozni. Ez volt, ha jól emlékszem, a harmadik.)

Kiválóan fáj a fejem, úgyhogy ma tényleg csak benyúltam a szekrénybe, és kihúztam onnan pár holmit, ami elsőként a kezembe akadt.

(SK: a kötött mellény valaha pulóver volt, de amúgy az egész szóra sem érdemes – levágtam az ujját, és beszegtem a széleket.)

A fene ebbe az időjárásba, már másfél hónapja leragadt valahol november huszonhetedikénél. A szekrényemből ilyenkor törnek elő jobb híján a pirosak és más tarkabarkák.

(SK: a mellény és a szoknya, majdnem hétre pontosan tíz évvel ezelőttről. A sapkát kivételesen nem én varrtam, az csak úgy hozzám csapódott valamikor. A sapkarózsát persze már én követtem el rá.)

Coco Chanel valószínűleg jogosan javasolná, hogy mielőtt kimegyek a házból, nézzek tükörbe, és kapjak le magamról valamit.

Csakazértse.

(SK: sapka, ruha, alsószoknya.)

Háromszáz réteg puha holmi, sál, sapka, kesztyű, parfüm, pirosító. Néha tényleg erőfeszítés kell ahhoz, hogy elinduljon az ember.

Igaz, még ahhoz is, hogy kimásszon az ágyból.

(SK: a ruhák és a sapka.)

Most nem foglalkozunk a hajammal, a vicces szájfényemmel meg a kinőttformának látszó pólóval (ami mellesleg méretre pontos, szóval valami más baj van vele), ehelyett a szoknyára koncentrálunk, amiről fogalmam sincs, mikor turkáltam, hol, milyen megfontolásból, miért hittem azt, hogy használni fogom, miért nem szabadultam meg tőle eddig, és mi lesz majd belőle, ha.

E pillanatban azt mondanám, hogy szatyor.

Avagy hogyan nézzünk ki úgy, mint egy életnagyságú fehér-fekete optikai csalódás.

(SK: a szoknya átalakítását már említettem valamikor, a tunikát meg kábé nyolc éve varrtam magamnak. Lehet, hogy ideje volna kezdeni vele valamit.)

2000 tavaszán költöztünk ki véglegesen Szentendrére. Addig nagyrészt a kollégium meg a lakás között ingáztam egy kis hátizsákkal, és kétségbeesve nézegettem, hogyan leszünk majd képesek berendezni meg belakni ezt a marha nagy hodályt – ó, ha sejtettem volna, mi lesz a vége!

Mindenesetre az új helyre költözést mindketten vérmérsékletünk megfelelően próbáltuk túlélni: én kerestem magamnak egy új törzskocsmát, a férjem meg utánanézett, milyen napokon van piac. Azóta is majdnem minden szombaton lekúszunk a piacig, megnézzük a patakban a kacsákat/békákat/jeget/elmosott fél domboldalt, és veszünk valami szezonális zöldet.

A mai nap szezonális zöldje amúgy a savanyúkáposzta volt, csak hogy tudjátok.

(SK: a barna kötényruha és a batikolt póló.)

Olyan csodálatos, amikor az ember azt mondhatja, hogy “ehhez szottyant kedvem, és kész”. Csúnyapulcsi-napot nem csak karácsonykor lehet ám tartani.

Tessék egy közeli a rénszarvasokról:

(SK: a sapka meg a sárga sapkarózsák.)

A mai napot is itthon ücsörgöm át, zsemlesütéssel, varrással, némi takarítással és a Sherlock harmadik évada első részével.

Na akkor öltözzünk egyszerre mindegyik programhoz, mert az úgy vicces.

(SK: a cipő meg a zokni kivételével minden.

A kis fekete kardigánt amúgy láthattátok itt meg itt – igaz, akkor még nem kis fekete kardigán volt, hanem kinyúlt, öreg fekete pulcsi. Valószínűleg még ez a mostani sem a végleges állapota…)

Mármint annyira új, amennyire az egy az-év-szeptemberben-kezdődik blogger nem-veszek-semmi-új-holmit blogjának keretein belül elképzelhető.

A tornacipőt még 2005-ben vettem Marosvásárhelyen (olyan csodálatosan ronda volt, hogy nem tudtam otthagyni, sőt, vettem belőle egy hupirózsaszínt is), a pólót talán öt éve turkáltam magamnak, a kötényruha pedig – nos, az most itt egy szimbóleum.

Az új év, kezdődjék bármikor, épp olyan, mint a régi, legfeljebb első pillantásra látszik másnak.

Mivel a szilveszterezés helyett tegnap tartottunk bulit, én szégyenteljes módon délig aludtam, és csak az imént zuhanyoztam le. Úgyhogy most boldog új évet mindenkinek, aki ma este indul zülleni, én viszont elégedetten leülök a kanapéra az idei év legtöbbet hordott kötényruhájában, és teát fogok szürcsölgetni.

Viszlát holnap.

Két napi “munkaruhának-ez-is-jó-lesz” után talán még viccesebb mintás tükörbársony ruhácskában fotózkodni, de hát vacsorázni megyek, ki a világba, barátokkal, a rézangyalát neki.

Nem tudom, miért nem hordanak gyakrabban a nők* kalapot, én mindig olyan jól mulatok, amikor igen. (Még ha ez most nem is látszik rajtam…)

* Vagy legalábbis az általam ismert meg utcán látott nők. Lehet, hogy valahol ott járkálnak a kalapos nők, ahol én meg nem.

Még mindig csak a nyilvántartás kedvéért, a mai nap továbbra is a disznó hullájának tologatásával telik. Itt például a toulouse-i kolbász készítését szakítottam meg egy kép erejéig. Az úgy kezdődik, hogy vagdalj daráléknyi apróra két kiló lapockát meg fél kiló szalonnát.

A fotó kora reggel készült, villanyfényben, vakuval. Utána pedig belebújtam egy kabátba, és elmentem disznóvágásra.

Ilyentájt valamelyest értelmét veszti, melyik nap a vasárnap, pedig általában akkor szoktam összepakolni a következő hét gúnyáit. Ma ugyan nyilvánvalóan péntek van, úgymint hétköznap, én meg dolgozatokat javítottam (ez látszik a képemen is, igen), de a vasárnapok elsikkadnak valahová az ünnepek közé.

Mindenesetre mivel a vasárnap nem igazán számít, ezúttal egy csütörtökre esett, hogy előpakoljam a holmijaimat. Amikor tegnap beleálltam fejjel a szekrénybe, hogy összebogarásszam az eheti-jövőheti adagot, azt vártam, hogy a lilák fognak kiabálni, de nem. Ehelyett az égszínkékek, türkizkékek, tengerzöldek kezdtek üvöltözni.

Hát jó.

(SK: a kötényruha. Szóljatok már rám, hogy dobjam ki a francba, régesrég kiszolgálta már a kapitulációját.)

Ha véletlenül itt-ott rózsaszín flitterek maradtak rajtam, akkor az azért van, mert éppen hercegnőszoknyát varrok két balkezi unokahuginak, akik mindenért rajonganak, ami úgy néz ki, mintha Barbie hányta volna ki egy különösen bőséges flittervacsora után.

Mint arról tegnap megegyeztünk a kölkök bölcs nagyszüleivel, előbb-utóbb ízlésük is lesz, addig meg hadd érezzék magukat jól. Mindezek után ma reggel én ismét úgy gondoltam, hogy a girl can’t have too many rózsákkal telibehányt zokni.

Tessék, itt egy közeli is, hogy láthassátok, nem csak a levegőbe beszélek.

(SK: a kötényruha. Ezt kifejezetten egy finn utazásra varrtam, és félúton sikerült tőből elpacsálnom, úgyhogy más megoldás nem volt, mint ilyen elragadóan oldani meg az elejét.

Még mielőtt gratulációk érkeznének: nem, nem vagyok terhes.)