Hátralévő életünk leghűvösebb nyara végre méltóztatott beállni a harminc fok körüli hőmérsékre, amire még öt évvel ezelőtt is azt mondtam volna, hogy döghalál, de mostanra a “még elviselhető” kategória lett, amikor az ember előveszi a rég nem hordott paplanruhákat.
Mostanra jutottunk el abba a stádiumba, hogy muszáj lesz visszahurcolnom a cuccost a fürdésszobába, mert jelenleg minden, ami mozgatható volt, kint parkol a folyosón meg bent a vendégszobában, tovább emelve az addig is káoszos körülmények báját. Amit nem mozgattam el, azt meg mázolnom kellett, lásd a basz nagy komód tetejét, amit szintén megrágott az idő vasfoga.
Köztünk legyen szólva (kit akarok átverni, hehh) semmi kedvem sincs a hurcikáláshoz, de a padló már nem fog ennél jobban megszáradni, a komód teteje sem, és Mackó ugyan zokszó nélkül szarik a folyosón is (oda cipeltem ki a budiját), de én már kezdek aggódni, hogy valamelyik éjjel nekimegyünk a sötétben egy tereptárgynak, valószínűleg olyannak, ami kemény meg dudoros.
Oké, bevallom, tanulmányt is kéne írni, akkor meg már legalább csináljak valami kézzelfoghatóan eredményeset, mert a dolce far niente csak rövid távon kellemes. Igaz, akkor meg nagyon. És sajnos van nekem itt a házban egy szőrös családtag, aki ebben igenigen profi, mint az alábbiakban is látható…
Éjjel fél egy, és én még ébren vagyok, hát akkor miért ne dobnám be a hétvégi bejegyzést, technikailag már vasárnap van. Meg nyár. Az utóbbiért még mindig nem vagyok oda, de azért vannak itt nektek fotók, szép tarkák.
Ahhoz képest, hogy mára hidegfrontot jósoltak, rosszabbul vagyok, mint mindeddig bármelyik napon. Semmi vészes, csak mostanra lett rettenetesen elegem a melegből, kicsit szédelgek is, úgyhogy jobban teszem, ha bent maradok a lesötétített szobácskámban.
Hogy ne maradjatok fotó nélkül, nesztek, ezt csinálta tegnap este a Mackó nevű, mintha nem lett volna mindkettőnknek melege. Ő is meg van buggyanva kicsikét.
Ez volt az a hét, amikor én részint megdögöltem a melegtől, részint meg újfent átkentem borsózöldre a fürdőszobámat, emellett pedig koncerten és szülinapi bulin is voltam, ami már önmagában világ csodája, nemhogy ilyen nehezített körülmények között. Szóval én ugyan azt hittem hétfőn, hogy a hétről nem is nagyon lesz mutogatható fotóm, ehhez képest meg nédda. Galéria!
Mint tegnap éjfél előtt mondá a RK, most pedig vasárnapot tartunk, és addig alszunk, amíg bírunk. “Oké”, tette hozzá, “valamelyikünket felveri a macska a reggeliért, de aztán utána te is visszafekszel, és addig alszunk, amíg bírunk”.
A terv első része már megvolt. Most akkor visszafekszem, és tovább alszom.
Dzsí, a legutóbbi bejegyzés óta annyi minden történt a szokásos unalmas-forma módon, hogy csak a fejem kapkodom. Töltsetek magatoknak egy teát vagy kávét, hosszú lesz.
Mindenekelőtt: én most itthon vagyok éppen,
de a mellékelt ábrából leszűrhetően csak nemrég értem haza a “verjünk szeget a bakancsunkba” verseny második helyezettjeként. Az első hely feltehetőleg annak járna, aki nem busszal hozza haza Tovét a gépek kórházából.
Jaja, amikor a RK meg Emese hazafuvarozták nekem Eriket, Tovét is belódítottam a csomagtartóba, mert ő működött ugyan, de igen erratikusan csinálta, teljesen ötletszerűen váltogatva az öltésfajták és lépéshosszok között. Gondoltam, én hiszek annyira a Gépek Kórházának Nagy Varázslójában, hogy Tovénak is helyreüti az esze tokját. Nos, ez megtörtént, de a Nagy Varázsló azt mondta nekem telefonba, hogy igazából nem biztos abban, meg tudná ismételni, mert az egész olyan volt, mint egy puzzle, amihez nincs mintalap.* Mindenesetre már kedden azt terveztem, ma délelőtt elmegyek Tovéért, veszek kenyeret a Heim pékségben, plusz még ami szembejön készétel, fene se fog főzni.
A plusz még ami szembejön készétel ezúttal a helyi Rávantűzve családtól származik, gombás csirke pirított tésztával, és hirtelen ötletből azt mondtam, dobjanak rá egy szerencsesütit is.
Hátizé.
Ennél azért többet vártam tőletek, srácok, ez nálam alap. No de vissza tegnaphoz.
Levizsgáztattuk a népség-katonaságot, mind a nyolcat, és ennek során megtörtént az a világraszóló sosevolt extra is, hogy mindenki jeles rendű diplomával távozott. (Ez egyébként összességében nem egészen megvalósíthatatlan olyan esetben, amikor hat részjegyből áll össze a végeredmény, és négy ötventől már jeles diploma jár, de ezt csak úgy mondom.)
És akkor hazajöttem, volt enyhe ború, én meg a lakásba érve azt mondám, hehh, akár most is elmehetnék Tovéért. Isteni szerencse, hogy nem tettem. Húsz perccel később már dió méretű jegek potyogtak, én meg kétségbeesetten rohangáltam a lakásban bezárni az összes bukóra állított ablakot, amelyek mellett-alatt-fölött eddig szokatlan helyeken gyött be a víz, és közben a szél csapkodott mindent, amit bírt, az egyik ablakot például kitépte a kezemből, amikor be akartam csukni, és ettől bevágódott a szoba ajtaja meg minden. Akkora hangzavar volt, hogy amikor menet közben meghallottam valami üvegcsörömpölést, biztos voltam abban, valamelyik ablak tört be, de nem megvoltak mind, és amikor elállt az eső, és én körbejártam a birtokot, megvolt a szomszédban is minden ablak. Vajon mi tört össze, na vajon mi.
Nos, minden kérdésre megjön a válasz előbb-utóbb, általában akkor, amikor már nem igényeled. Például hajnali kettőkor, amikor kimennél pisilni. Sötétben. Mezítláb.
A lámpa búrája*** volt az a plafonról. Radai rosseb.
No de még a vihar alatt a Mackó nevű elkezdett, hogyismondjam, atipikusan viselkedni. De annyira, hogy én felhívtam az állatkórházat, hogy a macska előbb a mancsát emelgette, aztán besántikált az ágy alá, aztán mikor kicsalogattam, nyikorgott, eldőlt, és nem tudom talpra állítani. (Retrospektíve az lehetett volna az első gyanúm, hogy előttem ért a budihoz meg az üvegcserepekhez, de hát mikor kiszedtem az ágy alól, amúgy is azzal kezdtem, hogy végigtapogassam a mancsikáit, nincs-e rajta valami sérülés.) Az állatkórházban kedvesek, ámde tanácstalanok voltak, és amikor megkérdeztem, adhatok-e enni neki, azt mondták, persze, hátha a riadalomtól leesett a vércukra. Ez ugyan elég hülyén hangzott, de mit értek én a lovakhoz. Megetettem Macit, aki mindazt felzabálta, ami a tányérjában volt, utána pedig kényelmesen csámcsogva odavonult a foteljéhez, hogy akkor most fésülést kér.
Jól van, na, nekem reszketett a kezem, ő meg ficergett, de akkor is, hát marhára nem így néz ki egy olyan macska, aki tíz perccel korábban még rám hozta a frászt. Mindenesetre most gondosan monitorozom az ő állapottyait, és átmenetileg felfüggesztem a fogyókúráját, de egy kis cetlin strigulázom, hányszor kér enni és mennyit, hogy aztán belőjük valahová az adagot az ideális és az igényelt közé. Meg vagyok én áldva ezzel a szőrössel is, no.
Összességében viszont mi még mindig elég jól jártunk, lámpabúra (blöe) ide vagy oda. Az alábbi képeket a városban lőttem ma, és már elég jól haladtak a káosz elpucolásával, de az urbánus tájsebek bizony velünk maradnak…
* A Husqvarna 1997 óta nem gyárt varrógépet, és Tove típusa, a Viking 5610 Vanessa** egyébként sem volt kapható Magyarországon még akkor se, amikor lehetett volna. Én is csak alapos búvármunkával találtam meg, egyáltalán milyen fajta őkelme.
** Vanessa egy frászt, hát nézzetek rá, így fest egy Vanessa?
*** Zsigeri undorom van a búra hosszú ú-jától, de most már ez a helyes, blöee. Az AkH szarjon sünt.
Mára harminchárom fokot jövendöltek kies kis falunkba, úgyhogy a mai napot is szellőztetéssel kezdtem valamivel három után, amiben az volt az egyik fő trükk, hova dugja az ember a macskát akkor, amikor annak kedvenc hálószobájában tökig tárja az ablakokat. Szerencsére Mackó igen alkalmazkodóképes, mindenekelőtt enni akar, és ha már megkapta a nulladik reggelit meg aztán az első reggelit is, talál magának dögölészőhelyet, ha muszáj.
A tegnapi napból ítélve az lesz a program, hogy kábé tizenegyig maximum pozitúrát fog váltani ezen a pokrócon, aztán megjelenik, és a második reggeliért nyikorog. Úgy legyen.
Én ma nem óhajtom elhagyni a körletet, van itthon is tennivaló bőven. Az időjárási viszonyokon nem tudok változtatni, hát jobb híján kihasználom azokat: vacsorát a teraszon főzök majd a CrockPotban, és annyiszor fogom a mai nap folyamán megetetni a mosógépet, ahányszor csak lehetséges. A nyári paplanjaink már egy órája ki vannak teregetve az udvaron, és kecskebéka legyek, ha délig nem száradnak kopogósra…
Mert egyesek csak henyélnek, míg kettesek már órák óta dolgoznak. (A félreértések elkerülése végett: Maci henyél, én dolgozom, még ha ebből a képből nem is látszik. Grr, munkahelyi levelezés és más csatolt kellemetességek.)
Ezt még eljátsszuk néhány körön át. Következőkor a huzatot is megpróbálom lecserélni rajta.
(Csak afféle zárójelben jegyzem meg, hogy ez remekül illeszkedik a családi tradíciókba: amikor anyósomat felkérték, hogy legyen miniszter, kitakarította mindkét teraszt, amikor a RK-t arra, hogy intézetigazgató legyen, ő egy fél napig főzött. Belőlem tanszékvezetőt akarnak csinálni, úgyhogy újrabéláztam a macskamászókát.
Van egy csomó szép és kedves és érdekes dolog ebben a világban, és én továbbra is dolgozom azon, hogy ezeket észrevegyem, legyen az egy üres szentendrei utca, zuglói minipark hortenziákkal, a Bűnök Barlangja fényei, az eső után hirtelen kinőtt gombicák a kertben, a BME neogót épületkéje, váratlan pipacsok és aszfaltstencilek meg a legkevésbé sem váratlan nyivogógép, akit épp telibe süt a nap. Galéria!
Mivel én reggel hat óta pontszámokkal birkózom (hun szakdolgozat-pontszámokkal, hun intézményi többlet-pontszámokkal – nem akarjátok tudni*), és ennek megfelelően leharcolt állapotban vagyok, pedig a nap eleve nem kezdődött fényesen**, beküldöm a vasárnapi magamat, aki szintén nem festett különösebben lelkesnek, de legalább ember elé való ruha volt rajta.
Én ugyanis, köpjetek le, még mindig pizsiben vagyok. Fél dél van pedig.
* Jó, mégsem ússzátok meg, bár minimalizálni fogom a jajongást, például mert nem érek rá. Vannak mindenféle tevékenységek, amikre intézményi többletpontot lehet adni, és ezek egy részére muszáj egyéni elbírálás szerint, mert azt pl. be tudod lőni előre, hogy egy OKTV 5. hely mennyit ér, de azt, hogy “munkatapasztalat” meg hogy “közösségi tevékenység”, na azt nem. Ez utóbbi ugyanis lehet bármi, de tényleg bármi. (Ezt hálistennek nem nekem kellett pontoznom, hanem valaki másnak, de az egyik mókuska az ötvenórás akármije alatt az óvoda kerítését csiszolta és festette le, és erről van neki igazolása is, bizony.) Természetesen a munkatapasztalatot is kábé harmincféle sajtpapírral igazolják, melyek között van óvodavezetői szabad esszé pecséttel és aláírással, de három dokumentből álló iratcsomag is, ami a delikvens 2013-tól tartó munkatevékenységét igazolja. Plusz még vannak igen érdekes szkennelékek (az egyiket fejjel lefelé kellett megnéznem Fapipán) meg igen nehezen megfejthető életutak is. Ez összességében akár mulattathatna is, de annyian vannak, mint a tatárok, úgyhogy egyelőre marad a meló meg a brünnyögés. Pizsiben.
** Nem tudom, álltam-e még ilyen közel ahhoz, hogy ezt a drágaszágot megfogjam, és bezárjam a mosókonyhába, ahol hiába orgonál, mert két emelettel feljebb úgyse hallom.
Ne higgyetek neki. Fél négytől hatig olyan volt itt az élet, mint egy jelenet az Ördögűzőben, csak senki sem köpködött borsólevest. Én igazából csak aludni szerettem volna, mielőtt fejjel előre beesek a pontszámok közé, de nem hagytak.
Nyakatlan Nyuszinak (úgy éljek, még van nyakam, ha a képen nem is látszik) ma ismét rohangálónapja van.
Visszaviszek egy kupac beszédjavító mondókás könyvet a könyvtárba (ne kérdezzetek semmit), majd letotyogok a HÉV-állomásra a GLS-automatához (még annyit se kérdezzetek, mint előzőleg). Utána pedig veszek szárazpapit is ennek a cukkermukker családtagnak.
Erről akár kérdezhetnétek is, de nincs mit, napokon belül elfogy a hamija, és lövésem sincs, merre gabalyogtat még engem az élet, ami jelenleg arról szól, hogy eddigelé ismeretlen óvodákat kergetek lepkehálóval, telefonhívásokkal és mívesen összerakott levelekkel.
Lekódoctunk a piacra, és szívesen mondanám azt, hogy az okulárétól tűnik ilyen üvegesnek a tekintetem, de nem, ennél az arcnál nem tudok értelmesebbet vágni, ez a hét totál ledarált.
A ruhámon az csak víz, kezet mostam a fotó előtt. Ma este egyébként még színházba is mentem volna tantóképzős baratináimmal, de beláttam korlátaimat, és átadtam a jegyet Ágnyeskának, akinek nem sikerült vennie, amikor mi többiek rázúdultunk a projektre. Színház helyett valószínűleg tollasbálba megyek inkább, az mindenkinek jobbat tesz majd.
Addig viszont még sütni fogok a RK-nak egy rukolás-sajtos kenyeret, mert ő holnap reggel elutazik. Igaz, ebben nincs semmi extra (mármint abban, hogy elutazik), de ezúttal egy hónap Prága a program, időnkénti haza- és másfele ruccanásokkal. Máskor ilyen alkalmakkor szoktam szétverni a lakást, de őszintén szólva, már az is erőfeszítést fog jelenteni, hogy egészben tartsam.
Mindeközben amúgy vettünk egy új kanapét, mert a régit végleg megette az idő vasfoga. Huzatot tudok csinálni akármennyit, de ahhoz nem vagyok elég penge, hogy a törött rugót és úgyszintén törött ágyrácsot is megjavítsam. (Vagy legalábbis nincs bennem ahhoz elég energia, hogy megfelelően penge legyek hozzá, ami végül is egyremegy.) Az a kanapé tényleg kiszolgálta már a kapitulációt, de duplán, hozzánk ugyanis úgy került, hogy anyósomék ki akarták dobni.
Úgyhogy most itt az új kanapé, és megkaptuk rá a jóváhagyást is a lakás valódi tulajdonosától.
Még mindig azokat a dolgokat fotózom, amiket elém sodornak a mindennapok. Én is sodródom-forma mostanság, megyek, amerre visz az út. Leginkább körbe-körbe.
Én tényleg rettentő szívesen írnék nektek arról, hogy milyen izgalmas életem van, csupa élmény meg utazás meg hetvenhét skandináv szerető a páfrányosban*, de speciel még mindig az orromat fújom, és el se bírjátok képzelni, mennyire unom én már ezt az egész harákolópartit.
Közben a RK-nak is kaparni kezdett a torka, ami valószínűleg tőlem független dolog lehet, mert én már két hete nyavalygok, ezalatt igazán hamarabb is elkaphatta volna a gedvát. Mintegy mellesleg ma van a 24. házassági évfordulónk, szóval jól kinézünk úgy összességében, hejj. Jelenleg háztartásunkban az egyetlen igazán boldog lélek Massimiliano, a Nagy Valagrend Birtokosa,
neki ugyanis sikerült felvernie fél ötkor a RK-t az első reggeliért, majd hatkor engem a második reggeliért. Úgy éljek, olyan ez, mint egy hobbittal élni együtt. Épp csak nem pipázik.
* Ez egy Sylvia Plath-idézet, mielőtt bárki is gratulálna, hogy milyen érdekes dógokat vagyok képes kitalálni.
Minden nap más - mindennap más 