Az alábbi képen annak a némiképp taknyos, de önelégült orcája látható, aki hazacűgölte Matildát.
Itt meg Matilda. (Az a helyre kis fröccsöntött bigyó az a dobozban.)
Rút, szibarita váz vagyok, sálálá.
macs kategória bejegyzései
11/87 – Maraton
Ma van a Firenze Maraton, amiről már egy hete plakátokat látni mindenfelé, főként frekventáltabb utcákon és az összes buszmegállóban, amit használni szoktunk. Magyarán szólva, ez a város ma meg fog bénulni.
Természetesen ma van annak a napja is, amikor a RK el fog vonatozni Milánóba, hogy aztán ott röpcire szálljon New York felé, mert nomen est Kalapács. Ennélfogva a napját hat kilométer gyaloglással kezdi a vasútállomásig.
Én, mondanom se kell, inkább nem megyek sehová. Van itthon is mivel matatnom, kösziszépen. Galéria!
11/84 – Ponte
Olyan durván süt a nap, hogy a szokásos fotóim teljesen, de teljesen használhatatlanok lettek. Úgyhogy nesztek, ennyit tudok nyújtani mára magamból.
Mostanság úgyis Firenze képezi a blogom fő vonzerejét, és ez így is van rendjén. Azt a hidat, hogy mi lesz majd akkor, amikor hazamegyek, csak akkor gyújtjuk fel, amikor kicumózok Bürgüncfalván Tökösbocival egyetemben.
Ha őt kérdeznénk, valószínűleg azt mondaná, hogy menjen haza a használhatatlan pöcsöm, nekem tök jó itt.
Megértem, cicu, de még mennyire, hogy megértem.
Eská 11/15 – Minden hétre egy párna (vagy majdnem)
Ha a fotel ülő- és hátpárnáját is beleszámoljuk, négynél tartok, ami már tényleg heti egynek számít, de most ezt a kettőt mutatom meg, ni. Ennek az egész produkciónak persze önmagában nem lenne túl nagy sportértéke, ezeket a párnákat már úgy ismeritek, mint a rossz pénzt.
Oké, általában nem ilyen rusztikusan lerottyant asztalon fotózom őket, mert otthon nekem nincs olyan, de tényleg nem lenne bennük semmi kunszt,
csakhogy ezeket én az utolsó öltésig pusztán a két kicsi kezemmel készítettem el, nuku Erik.
Látszik is.
Erikkel nyilván gyorsabban megy, de azért roppant büszke vagyok magamra, hogy ilyen piszlicsáré akadályok, mint egy tizenhét kilós vas családtag hiánya sem tud megakadályozni abban, hogy párnákkal lepjem el a környezetem.
A jövőre nézve sem ígérhetek mást: Tökösboci továbbra is szívesen közreműködik,
anyagom még van, cipzáram is van meg horgolófonalam is, és kellő mennyiségű elszántságom ahhoz, hogy ne hagyjam abba. Pláne, hogy amikor péntekenként Pamela éppen a lakást redvázza, tényleg nincs más jobb dolgom, mint kint pöcsölni a verandán, miközben a szőrös hatékonyan hátráltat a melóban.
Igencsak hatékonyan. Ezt itt nem tudtam még befejezni, de sebaj, ezen a héten is lesz péntek.
11/78 – Talicska
Mivel elbambultam kissé önfotó-ügyben, Pamela még azelőtt betolatott kis talicskájával a szokásos falam elé, mielőtt annyit mondtam volna, bikmakk. Nédda.
Maci egyébként ezt nézi:
A világ továbbra is “fene a jódolgunkat” állapotban van, mert én meg ezt nézem:
11/73 – Szüret
Ez egy olyan hét volt, amikor hun az oldalamon döglöttem, és közben új horgolásmintát tanultam, meg a régi horgolásokat buzgeráltam, hol pedig húszfokos emelkedőkön döngettem fel-alá Fiesoléban. Közben pedig hol derű volt, hol ború, hol meg egyenest zápor és szivárvány. Az első képtől vagyok a legboldogabb, ugyanis azt már tudtam elméletben, hogyan szüretelik az olajbogyót, de most láttam is élőben, váu. Galéria!
11/72 – Márton és a mosás
Márton-nap van, amikor a babona szerint zabálni kell, ámde nem szabad mosni. Mondhatni, egy-nullra állunk, mert ugyan a vendégeink torokgondok miatt lemondták a villásreggelit, de ez nem gátolt meg minket abban a Repülő Kutatóval, hogy édes kettesben megtartsuk, legfeljebb kevesebb felhajtással.
A kajákról bármikor szívesen adok felvilágosítást, ha érdekel.
Mosni viszont muszáj, és itt a művésztelepen valamilyen okból hétvégeken javallott, a RK legalábbis ezt vette ki abból, amit beköltözésekor magyaráztak, ilyenkor ugyanis olcsóbb a víz meg az áram vagy mittomén. Az is lehet, hogy félreértette az egészet, és én most emiatt mosom el a jólétet, gazdagságot és az összes többi hóbelevancot a jövő évre, de mosni necesse est, két gépnyi szennyest hurcoltam be a fészerbe, ahol a mosógép lakik.
Egyúttal ez az oka annak is, hogy nem kaptok rólam fotót, mert a napelemes szárítógépem pont ott szoktam felverni, ahol a szelfijeimet lövöm magamról.
Amúgy persze fel vagyok öltözve, és természetesen új merényleteken dolgozom,
amíg a RK egy hasonszőrű akárkivel randizik, aki Rómából ugrott át megbeszélni vele valamit.
Délután amúgy lehet, hogy elmegyek járni egyet csak úgy, de még nem járt le a második töltet a fészerben, úgyhogy addig is elvagyok itt, mint a befőtt. Libabefőtt, hogy a Márton-napnak is megadjuk a magáét.
11/67 – Rejtőszín
Ma csak a tegnapi szélfútta-napverte-mászkálós magamat fogom prezentálni,
mert a jelen realitásában már három órája azon győzködöm magam, hogy hajat kéne festeni.
Mindeközben Tökösboci és Signor Soriano átléptek a bőgés és ordítás fázisából a “meh” állapotába, mint a mellékelt ábra is mutatja.
Ha nem vennétek észre a cirmost, ne lepődjetek meg, remek rejtőszíne van.
Hja, nekem is valami remek rejtőszínt kellett volna választanom, nem ezt a pipirost. Ez ugyanis legutóbb több mint egy hónapja volt mázolva, és azóta lenőtt.
Grr, szedd össze magad, Ofélia, abban az országban vagy éppen, ahol a Covid alatt hirtelen megnőtt a hajfestékek forgalma, mert a népek nem tudtak elmenni fodrászhoz, de azért úgy gondolták, az igénytelenségnek is van határa.
11/65 – Ciarán
Az írekkel csak a baj van, mondta viccből a RK, amikor értesültünk Ciaránról, én viszont kiegészíteném arra, hogy főként az ír férfiakkal van baj, tegnap Kenneth Branagh például meglehetőst felcseszte az agyam. Sőt, hozzáteszem, bárha csak az ír férfiakkal lenne gond, de azokkal is baj van, akik repülnek meg kutatnak*, meg persze a szőrösökkel is, akiknek már töke sincs**. Na de nézzük előbb Ciaránt.
Amióta itt vagyok, lényegében nem múlt el nap eső nélkül, és már kezdek egészen jól belejönni abba, hogy reggeltől estig tizenötször változik meg az időjárás, úgyhogy a tegnapelőtt esti vihart egyszerűen úgy tekintettem, hogy ilyen a toszkán november, most mit csináljak vele, ez van. Mint kiderült, ez marhára nem igaz, ezt a mostani felvonást speciel Ciaránnak hívják, és nekem a hírekből kellett megtudnom, hogy még neve is van. Meg halálos áldozatai Toszkánában, jaj. Úgyhogy a tegnapi napon én is meg a RK is felhívtuk külön-külön a saját anyáinkat, hogy megnyugtassuk őket, itt nálunk minden a legokébban oké, a kulipintyó áll, mint katiban a gyerek, a környező fákról csak olyasmi törött le, ami már el van korhadva, az is csak kicsike darabokban, meg egyébként is dombon lakunk, és otthon évi három ilyen viharon szoktunk átesni. Vagy ő rajtunk. Az én anyámról tudnivaló, hogy sokat aggódik miattunk, szóval abban nem volt semmi extra, hogy felhívtam, de anyósomnak csak most nőtt ki ez a tulajdonsága, amióta mindhárman itt pocolunk Firenzében a szőrössel, és én ezt roppant érdekesnek találom, mert miközben a kisfia a világot járja, maximum annyit szokott kérdezni tőlem, mit tudok arról, eszik-e rendesen a gyerek. Ehhez képest most afféle igazi jiddise máme módjára folyton kérdezget minket arról, nem hideg-e az idő, eszünk-e egyáltalán húst***, működik-e a fűtés, meg nem mosott-e ki minket valami az ürgelyukunkból. Én a magam naivitásában úgy gondoltam, hogy kevesebbet kell aggódni miattunk, amikor hárman vagyunk kupacban, de a jelek szerint nem, az aggódás mértéke egyenesen arányos a távollévő családtagok számával.
Annyira egyébként tényleg nem volt rémes a dolog, tegnap délelőtt-délben például gyönyörűen sütött a nap, mint a mellékelt ábra mutatja.
Percre pontosan fél órával a kép elkészülte után már jég esett, és a szél megpróbálta leszedni a La Casina tetejét.
Hát így vagyunk mink itt ebben a vircsaftban, és én ugyan még jelenleg pizsiben iszom a harmadik kávémat, de előbb-utóbb felöltözünk, és elmegyünk bevásárolni, mert fogyóban van a tej, tojás és hagyma, mi viszont továbbra is szeretünk főzni.
* Ma hajnalban 4:12-kor ébredtem arra, hogy ez a marha ordít mellettem egyet álmában. Mint kiderült, azt álmodta, hogy egy vonaton voltunk, ami egy folyóban haladt, a vagonunk lekapcsolódott a mozdonyról, és ott maradt a sodrásban, törölközőkkel kellett eltorlaszolni az ajtóréseket, mert a küszöb felett be akart törni a víz, és végül ránk esett a vagon hátsó fala, ami egyébként egy gardróbszekrény volt, vagy mi. Ezek után szinte azonnal visszaaludt. Én nem. Én ilyenkor már nem tudok, dögvész és lépfene. Természetesen ebben a pillanatban
** a szőrös is megérkezett, és rögtön azt akarta tudni, hol a kaja. Ennélfogva most mind a ketten elégedetten és telezabáltan húzzák a lóbőrt, én meg itt ülök a kanapén, kialvatlan vagyok, és nyűgös.
*** Ezt már tényleg nem értem, a sógornőm afféle on-off vegetariánus, néha éveken át sem eszik húst, és még életben van, szóval anyósom igazán megszokhatta volna az ilyesmit. Mi amúgy eszünk húst, csak most itt éppen nem túl sokat, nem tudom, miért. Hiányozni nem hiányzik.
11/59 – Szösz
Visszatérés a szokásos vasárnapi galériákhoz, többé-kevésbé firenzei módra. A városból kevés, a mindennapok apró szöszeiből sok.
11/51 – Matrica
Mondhatni, a mi életünk igencsak kiszámíthatónak tűnik,
de ez leginkább annak köszönhető, hogy ma korán reggel Egy Idegen Macska jelent meg a veranda előtt a párkányon, és azóta Tökösboci matricává vált. Nyilvánvalóan én vagyok az egyetlen, akire számíthat ebben a sivár összkomfortos világban, ahol Idegen Cirmos Macskák néznek be az ablakon, és még azt is mondják, hogy MAÓÓÓ. Be kell vallani viszont, Maci kezdte a maózást. Onnan jöttem rá, van odakint valami, hogy ez a lüke morogni kezdett, majd olyan szépen bőgtek egymásra, mint a szarvasok, aztán végül fújás, ordítás, és szétfutottak. Mindezt mindvégig zárt ajtó két oldalán, már amennyire persze a veranda üvegajtaja zárhatónak számít. (Van egy kétujjnyi rés, amikor becsukom.)
Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy nem mi vagyunk a La Casina legbotrányosabb népei, látott itt ez a kukutyin ennél cifrábbat is. Leszámítva a rezidens íróktól és művészektől elvárható debaucherie-t, állítólag laktak itt olyanok is, akiknek nőstény macskája volt. Ivartalanítatlan nőstény macskája. Ez szintén az elvárható eredményt hozta, a környék összes kandúrja itt tolongott. Ahhoz képest mi egészen kulturáltak vagyunk, olyan idiotizmust például el sem tudunk képzelni, hogy egy ivartalanítatlan macskával induljunk világgá.
Ma amúgy igen szép verőfényes napunk van, és ebből kifolyólag az önfotóm olyan lett, mint a trágya. Pedig hajat is mostam, az elvárható eredménnyel.
Jaja, felrobbant.
11/50 – Macskafű
Helló, péntek.
Ma akár nyafogóruhában is lehetnék egész nap, mert nincs szándékomban elhagyni a körletet, max. zöldhulladékot tallózni mennék ki a kertbe, bár már összeraktam egy helyes kis vázányi száraz ágat, ni.
Azzal még fognak történni Dógok, végül is van nekem egy hobbiszatyrom, hehe.
Mint a képen látható, még a RK ittléte alatt (kedd délután) találtunk egy állateledel-boltot, ahol egyrészt agnoszkáltuk a megszokott pöszörőzöttmacska-eledelt és taurinpasztát, ha bármelyik kifogyna, másrészt vettünk Tökösbocinak macskafüvet, ő pedig derekasan neki is látott. Jelenleg a veranda a kedvenc helye, amivel még akadnak majd gondok*, de azon a hídon akkor megyünk át, amikor megépül.
Visszatérve a nyafogóruhákra (kettőt is hoztam), egyelőre még nagyon nincs szezonjuk, bár esténként már csak megszokásból is belebújok az egyikbe. Én még ennyire délen** sose voltam ősszel, és most meglehetősen hülyén nézek a világba, mert a világ úgy fest, mint október elején szokott, levélpotyogással meg derűborúval, szél is van, és eső is eseget, de nagyon nem úgy érződik. 23 fok van, például.
Mivel a tegnapi pizzakenyértől vérszemet kaptam, most megpróbálok összehanyintani egy öregtésztát, bár fene tudja, hogy a duplanullás liszt és a pizzához való instant élesztő hogyan fog viselkedni. Most egyelőre ezeket szereztem be, úgyhogy ezekkel fogok gazdálkodni. Nyilván elmehetnék kenyérért, ha olyanom van, most viszont igen mérsékelten van olyanom. A bolt például, ahol tegnap jártam, két kilométerre van tőlünk, és ugyan ilyen romantikus környezetben kutyagolok az út felében,
de a másik felében legalább annyiszor próbálnak elütni a zebrákon, mintha Budapesten lennék, és ez azért mond valamit.
* A veranda ajtajának az a szépséghibája, hogy hiába van rajta kilincs, nem lehet rendesen becsukni, mert szorul. A tulajdonosok sokévi tapasztalata alapján télen már zárható lesz, mert a hidegtől összemegy a vas (ezt nagyon tudományosan mondtam, de értitek, fémek meg hőtágulás, megvan?), viszont akkor sem érdemes kulcsra zárni, mert már beletört párszor. Ergo a veranda mögötti ajtót kell zárni, ha nem vagyunk itthon. Summa summárum, Maci csak akkor héderezhet a verandán, ha van itthon valaki, azt pedig végképp nem tudjuk, télen mennyire lesz majd hideg ehhez a ház-ajtaját-nyitva-tartjuk akcióhoz, mert egyelőre a veranda meg a ház éppolyan hőmérsékletű, de ez változni fog. Szigetelés ugyan nincs sehol, leszámítva a jóóó vastag falakat, de a verandán fűtési lehetőség sincs. Sebaj, mint mondtam, ezen a hídon majd akkor satöbbi.
** Az egyik barátnőnk ezen most nagyon hangosan tudna röhögni, ő szeptember elején költözött át Miamiból Marseille-be két macskával, és ugyan ő még nem panaszkodik, de a macskák már közölték, hogy a tizenöt fokos reggelek elviselhetetlenek.
11/47 – Larghetto
Először is egyezzünk meg abban, hogy túl jó dolgunk van, oké?
A harmadik kávé után vagyok a verandán, Tökösboci a napfényben élvezkedik, túlnyomórészt ki is csomagoltam, és amíg a RK vissza nem tér az egyetemről, lustácskán pakolok ide-oda, aztán elmegyünk kószálni egyet.
Van időm, mondogatom, tenger sok időm van, és semmi kötelezettségem azokon kívül, amiket szántszándékkal magamra vállalok. Annyira tenger sok időm van, hogy talán még a kertet sem hagyom el hétvégéig, és higgyétek el, ez nem jelenti azt, hogy blogolásra érdemes tartalom nélkül maradtok, óóóó, nagyon nem.
11/38 – Madaras
A megszokott finomvegyes mindarról, ami a héten szembejött: Szentendre, őszi levelek, kézimunka, varrogatás, fetrengés a makkával, hajvágás és szülinapi ajándék. A piros-madaras nyakék az, a RK rendelte, és KissVica a Dark Side Soutache-tól készítette el, nekem meg azt kell kitalálnom, mivel vegyem fel majd Firenzében. Nyilván vinnem kell majd, hádeugye.
11/37 – Nem engedünk a negyvennyolcból!
Mára eredetileg más terveim voltak, de most úgy alakult, hogy boldogan, és részemről némiképp taknyosan döglünk Macival. Néha majd felkelünk enni.
A filtert, amit kíváncsiságból ráeresztettem a képre, úgy hívják, hogy “drámai meleg”. Csak mondom.
11/33 – Plusz csavarkulcs
Most jön a hosszú utazás előtt az a rész, amikor tényleg átmegyek őtözködős blogba, merthogy a következő vasárnapig össze kell raknom két és fél hónapnyi holmit, lehetőleg úgy, hogy ne három hajóbőrönddel és két kalaphordóval, valamint egy félmázsás nesszeszerrel (púderkompakt plusz csavarkulcs, például) induljak neki. Ennélfogva itt olyan holmik jönnek majd, amiket a) egész biztosan nem viszek magammal b) még nem tudom, magammal viszem-e, de fel kell vennem, hogy ezt megtudjam.
A mai kezeslábas ez utóbbi kategóriába tartozik, mielőtt rákérdeznétek.
Pro: nem gyűrődik, kis helyen elfér, rétegezhető, és sokféle változatban hordható. Kontra: fekete, és nincs zsebe, valamint mágikusan vonzza a macskaszőrt. Nyilván macskástul.
QED.
11/32 – Elsőbbségi
Éppen a postára kocogok, mert a RK megbízott, hogy adjak fel elsőbbségivel-ajánlva egy levelet.
Utána visszakocogok, és tovább gyomrozom a tanulmányokat, mert annyit nyűglődöm velük, mintha Luca székét építeném tizenháromféle fából. A fő ludas persze a halogatás, mert anélkül itt még nem ment soha semmi, többet nyafogok azon, hogy “meg kell csinálni”, mint amennyit érdemben csinálok vele.
Bezzeg Mackónak minden mindegy, tartsa meg az Isten ezt a jó szokását neki.
11/30 – Kicsit mellé
Még lementünk piacra, mert az ilyen tradíciók nehezen kopnak (hé, jövő szombaton is le fogok menni, valamit nekem is ennem kell),
visszafelé jövet meg láttunk az egyik falon afféle elvesztett tárgyként egy ilyet:
Mit mondhatnék, kicsikét mellément.
Mindeközben pedig itthon finisébe fordult a “Csomagolunk, vaze!” első felvonása. Mackó már most sem túl lelkes tőle, pedig ha tudná, mi lesz még itt!
Minden nap más - mindennap más 