Olyan szép idő volt ma, én meg olyannyira bús voltam, hogy kimentem sétálni. Végül is, a bolondok városában élek, itt mindig van látnivaló.
himmihummi kategória bejegyzései
Adventi dekkolás 2025/9 – Jenki
Buda, kutyavásár, 40%-os leértékelés. Ne szokjatok hozzá, még akciósan se fogok ilyen drága illatgyertyákat venni a közeljövőben.
Intermezzó – Zenea zélet, 2025
Ma irgalmatlan sötétben indulok dógozóba, ezért hogy ne maradjatok kontent nélkül: megint itt a zenegépecke jóslata az idei évre, a tegnapi első tancsinap random lejátszási listájának első három száma jóvoltából. Mintha eddig nem tudtam volna, hogy szarban leszünk.
Mit mondhatnék, this is the way.
Intermezzó – A kékkői báb- és játékmúzeum
A múzeum Kékkőn van (Modrý Kameň), mi Zebegényből kirándultunk fel oda, és tele van mindenféle vicces meg bizarr cuccal. Egyik fájdalmam, hogy csak kísérgetéssel lehet végigmenni rajta és csoportban, pedig én jó hosszan el tudtam volna ácsorogni a bábrészlegen, a másik meg hogy piszok nagy szükségük lenne egy fiatalosabb kurátorra, mert ennyire klasszikus vitrines-kiállítós múzeumot már régen láttam.
Mindemellett is érdemes bejárni. Nesztek itt egy erősen finomvegyes galéria, közte igazi profi előadások és esetenként igencsak felnőtt bábszínházak kellékeivel, de nyilván pár mulatságosan fröccsöntött gyerekjátékot is lefotóztam. Indzsoj.
12/352 – Van vöröshagyma a tarisnyában
Mint már jeleztem, visszajöttem az életembe. Ez azt jelenti, hogy ma muszáj szakdolgozat-szerűségeket gyomlálnom és intézményi pontszámokat töltögetnem táblázatokba, mert a szabadságnak csak a nevében van az, hogy “szabad”, a realitásban sose áll le az a rohadt verkli. Ha ez nem lenne elég, ma reggel óta végtelenítve megy a fejemben az Érik a szőlő, hajlik a vessző, és ha nem tudom kikergetni belőle záros határidőn belül, meg is kukulok.
A CundÁban vett ruha viszont igen kellemes anyagból van, csak azokat a vékony spagettipántokat vinné el az ördög, én semmit nem tudok felvenni melltartó nélkül.
12/343 – Rézsút
Ma szombat van, de én piacra menetel helyett ezt csináltam bűntársammal,
mert hajnalban felvert a szőrös disznó reggeliért, aztán elkövettem a hibát, hogy ránéztem a munkahelyi levelezésemre, és ez azzal a következménnyel járt, hogy fél óra ajvékolás után inkább visszaaludtam hülyeségeket álmodni. A hülyeálmok persze gyönyörűen leképezték öszves problémáimat, úgyhogy töltsetek magatoknak egy kávét vagy limcsit, mindjárt elmesélem.
Szoktam olyat álmodni, hogy egyetemista meg tanár is vagyok egyidejűleg, de ezúttal túlteljesítettem a szokásos penzumot. Egyetemistaként egy kollégiumban laktam, a szobatársam kamaszkorom Ercike barátnője volt, akit nem láttam a valóságban már vagy tíz éve, és most is alternatív színházi előadásokról mesélt nekem nagy lelkesedéssel, mint harmincöt évvel ezelőtt, én pedig most is éppolyan butának és műveletlennek éreztem magam ettől, mint anno. A kollégium egy kilencemeletes monstrum volt, aminek egy Escher-rajongó készíthette a terveit, mert a liftek nem csak fel meg le vitték az embert, de oldalirányba és rézsút is, ergo az ember sose tudta, éppen hol van és merre tart. Amikor végre kikeveredtem ebből a monstre mézes lépből, abban sem volt köszönet, mert egy ismeretlen-ismerős városban kellett navigálnom, ami egyidejűleg volt Esztergom, Budapest meg Koppenhága (miért éppen a Koppenhága? a jószagú mindenit neki, ott még nem is jártam sose). És órára kellett mennem. Olyanra, amit (naná) én tartok. És eltévedtem. És késésben voltam. És előbb ott stresszeltem valahol egy folyó partján, amin csuhaj kis hajócskákat emelgettek át a hídon egy trebuchet-re emlékeztető szerkezettel, aztán bekavarodtam egy lakótelepre, ahol lassan rám sötétedett, és pilinkélni kezdett a hó, én meg tudtam, hogy most már végképp lekéstem az órámat, és még értesíteni sem tudtam erről a diákjaimat, mert nem volt wifim meg mobilnetem. És akkor lenéztem a két karomra, és mind a kettőn előbb az erek kezdtek véraláfutás-lilára váltani, aztán az egész karom, én meg afféle klinikai nyugalommal morfondíroztam azon, hogy akkor ez most üszkösödés vagy mivan, le fog-e esni mind a kettő, vagy csak így maradok világ csúfjára.
És akkor végső kétségbeesésemben rátaláltam egy kocsmára, ami a lakótelep egyik blokkjában volt egy garázsban kialakítva, mert abból sugárzott közel és távol ebben az alkonyati sötétszürke világban az egyetlen barátságos melegsárga fény, amikor pedig bementem az ajtón, a karomról szép lassan visszahúzódott a lilaság, én meg hirtelen rájöttem arra, hogy az az óra, amire olyan kétségbeesetten próbáltam eljutni, csak a jövő héten lesz.
Hát én most ebből az egész zűrzavarból nem fogok tanulságokat levonni, mert az egyetlen, amit levonhatnék, az az, hogy na ugye, minden út a kocsmába vezet, és ott lakik a megoldás, de ez azért nem tűnik igazán szimpatikus tanulságnak, egészségesnek se. Szép hétvégét mindenkinek, aki tartja.
Intermezzó/ Moncsi-moncsi-moncsicsi…
Ha nincs a közeletekben kiskorú, egy csomó agyzsibbasztásról lemaradtok a sunsuntakurtól a trololotralaláig meg újabban a labubukig. (Istenkém, sose hittem volna, hogy visszasírom a transzformereket meg a fidget spinnert.) Most ez utóbbiakról fogok említést tenni, mármint a labubukról*, mert ez úgy szembejött velem, mint Malloryval a Csomolungma.
Amikor Perpétát levittük múlt szerdán a piacra, az egyik standnál teljesen random módon kint volt egy ilyen rondicsek vicsorgó moncsicsi, jobbra mángold, balra bodzalekvár, középen labubu, és én ugyan azonnal megláttam, de reménykedtem, hogy a leányzó nem látta meg.** Reagálni mindenesetre nem reagált, én se, csak mentünk tovább a kecskejoghurt irányába.
A későbbiekben sem érkezett semmiféle jelzés vagy sóhaj vagy miegymás Perpéta irányából, úgyhogy akár még tovább reménykedhettem is volna***, ámde másnap a kreatív mocskolás végtermékei (nagyrészt rajzok) között, amikor összeráztam a kupacot, megtaláltam ezt.
A gyermek nem szólt egy szót se, én se szóltam egy szót se, nagyjából úgy viselkedtünk, mint két szürrealista, miközben egy harmadik éppen beleszarik a zongorába. Mikor az anyja megérkezett két nappal később, és Perpéta már nyugovóra tért, előrántottam a rajzot, hogy nédda, a kis ravasz, még csak nem is a kupac tetejére tette, és egy mukkot se beszélt se előtte, se utána labubukról, de még csak meg se kérdezte, hova lett a rajz.****
Csicsóné ilyenkor úgy szokott reagálni, mint aki éppen egy népszínműben játszik bőszoknyás gazdasszonyt, ezúttal is azt mondta, hogy “hínnye, micsoda furfangos portéka ez a gyermek”, aztán ennyiben maradtunk. Majd valaki szól a Mikulásnak, hogy labubu. Vagy nem.
Mindenesetre most, hogy beraktam ide a képet, kellő gonddal megszámoltam a vicsori fogacskákat. Tizenegy. Az igazivalódi hamisítatlan labubuknak állítólag csak kilenc van, úgyhogy megnyugodhatunk, nem kell zaciba csapni a családi ezüstöt, Perpéta egy hamisított labubuval is beéri.
Majd szólunk a Mikulásnak.
* Részletesebben is kéne beszélni róluk, az idei szeptemberi Kutatók Éjszakáján talán meg is teszem. Látott már a világ ennél nagyobb hülyeséget is kutatóktól, nem?
** Bruh, kit akarok átverni, biztos voltam benne, hogy észrevette. Mink nők ebben a családban mind úgynevezett kampós szemekkel vagyunk megverve, ami annyit tesz, hogy ha van valami (bármi!), amibe beleakadhat a szemünk, bele is akad. Kérdezzétek csak meg sokat tűrő férjemet.
*** Höhöhö. HÖHÖHÖHÖHÖHÖ.
**** Azt én, izé, elloptam. Ide köpjetek.
12/331 – 13 GB
Kedves Naplóm! A wp már sikoltozik egy ideje, hogy mindjárt elfogy a rendelkezésemre álló médiakeret, az eredetileg előfizetett csomaghoz rendelt 6 gigabájt. Na mármost a blog kezdete óta eltelt majdnem tizenhárom évben 5,7 gigabájtnyi fotót pakoltam fel ide nektek, úgyhogy szerintem még mindig egészen visszafogott voltam fogyasztásaimban, de azért itt most lépni kellett.
Az egyik lehetséges lépés az volt, hogy jól abbahagyom az egészet. A blogoszféra úgyis döglött, csak a kukacok mozognak benne, mindenki előbb átment az instára, aztán a tiktokkra, onnan meg szintén mennek majd tovább valami újabb helyre, ha lesz olyan, én meg itt ülök tizenhárom éve, és néha már magam se tudom, miért.
A másik opcióm az volt, hogy egy nagyobb csomagra váltok, ami 13 GB médiakeretet nyújt, bár azt is minek.
Amíg elgondolkodtok azon, vajon melyik opciót választottam (mert választottam), nesztek egy macska.
12/324 – Óvatos
Amikor azt mondtam, hogy vissza az eceteshordóba, akkor számítottam arra, lesz benne egy csomó ecet, de volt még más is, amiről egyelőre nem tudom megállapítani, pontosan micsoda, talán takony.
Miközben mink Bécsben múlattuk a szárnyas időt, anyósom kapott hétvége-köszöntésül és istenhozott gyanánt szombat hajnalban egy sztrókot. (Pénteken este értek vissza az én anyám látogatásából, ergo néhány napig a família legnagyobb része Ausztriában volt, ilyen se volt még eddig.) A helyzet, úgy fest, jobb, mint amennyire rossz is lehetne, de hát akkor is, bent fekszik még a szubintenzíven, és egyelőre azt se tudni, mikor engedik haza. Az orvosok az óvatos optimizmus hangján beszélnek a családhoz, úgyhogy ennek örülünk. Úgyszintén óvatosan.
Mindezek megkoronázásául én ma bementem rádióba mint úgynevezett szakértő, és két órán át jártattam a pofámat. Adás csak szeptemberben lesz, arról természetesen hűségesen tudósítlak, ha addig fel nem dobom a pacskert, ami egyre reálisabbnak látszik ilyen előzmények után. Ja, mondtam már, hogy holnap jön Perpéta? Ezt már igazából nem érdemes lemondanom, mert ki tudja, mit hoz a jövő.
Mindehhez képest, úgy vélem, cefet jól néztem ki máma. Ez még változni fog.
12/321 – Beszámoló
Kedves Naplóm!
Itten vagyok Bécsben, kellemes kávékat iszom,
érdekes ételeket eszem,
egy vakonddal alszom együtt,
és a hotelablakból ezt látom:
Cserébe a lábam úgy fáj, mint a fene, az egyetemen a székek irgalmatlanul kényelmetlenek, úgyhogy már a derekam is fáj, emellett pedig nagyon sok okos emberrel vagyok összezsúfolva, akik egyre fiatalabbak és egyre okosabbak, én meg öreg vagyok és nyavalyás, és nehemahakarok hazamenni.
Ja, ma egy másik pöttyöske volt rajtam, de azt hiszem, ez se nem oszt, se nem szoroz.
12/320 – Almdudler
Az a helyzet, fijajim, hogy ezt a bejegyzést a mobilomon írom, mert igazi balfaszok királynője módon nem tudok Fapipával felkapaszkonni az Universität Wien eduroam hálózatára.
Egészséges életmódom részeként kellően hidratált vagyok. A lábam meg a hátam ellenben egyre tropább, a szemináriumi termek székei itt is kriminálisak.
Majd még látjuk egymást, pá.
12/319 – Pöttyöskék menni Bécsbe
Jaja. Vasárnap jövök, addig meg igen random, de reményeim szerint legalább annyira mulatságos bejegyzéseim lesznek.
12/285 – Anime
Most is futok elfele, és a köröttem növekvő káosz mostanra olyannyira kezelhetetlenné vált, hogy nem találom a hajsáljaimat, amik vagy titkos és rejtett pontokon leledzenek a lakásban, vagy valamikor elraktam őket Egy Jó Helyre, Ahol Biztos Megtalálom. Ez utóbbit az elvárható eredménnyel, nyilván.
Éjjel amúgy sok felriadás közepette valami érthetetlen animét álmodtam össze, amiben nagyjából egyenlő arányban voltak ingadozó és közlekedő sziklákra épített lakások, bukfencező dundi kiscicák és kivégzésükre váró száműzött vén császárnők, szóval a mai naphoz is megvan az alaphang.
Na, csapassuk.
12/284 – Szoftver
Elképesztő dolog ám az emberi elme, fijajim – én azt hittem, olyannyira rottyon vagyok mentálisan, hogy ennél már nincs lejjebb. Na, ehhez képest ma már háromszor kaptam sírógörcsöt. A legelsőt hajnali négykor, amikor Maci idegtépően sipákolt a reggelijéért, miközben én az éjjel szoftverfrissült telefonomat bámultam, ami gyűlöletes derűvel közölte, hogy még egy próbálkozásom van eltalálni a pin-kódot, az (egyelőre) legutolsót meg akkor, amikor a busz már húsz perce haladt lépésben a Megyeri-hídon, és fogalmam sem volt, hogy hazaérek-e egyáltalán még ebben a rühes életben, vagy ott fogok megvénülni a híd közepén, táskámban ötven, menetközben kijavított dolgozattal.
A közbülső-másodikra is volt valami meglehetősen nyomós okom, de arra már nem emlékszem. Mondtam, hogy rottyon vagyok, ugye?
12/261 – Positano
Elméletben vizsgaidőszak van, a gyakorlatban viszont ma is hatkor indultam oviba.
Az éjjel amúgy azt álmodtam, hogy egy buszon vagyok, ami éppen egy soksávos autópályán halad egy dugóhúzószerű felül- meg aluljárós nagy forgalmi elosztóban vagy hogy híják ezeket. Este van, a lábamnál van egy ismeretlen szürke-sárga kis hátizsák, ami viszont minden bizonnyal az enyém. Egészen biztos vagyok abban is, hogy félálomban szállhattam fel erre a buszra, mert csak arra emlékszem, hogy megyek valahová, de gőzöm sincs, merre. A zsebemben van egy elkenődött buszjegy, amin azt írja, hogy végállomás Positano, de abban is biztos vagyok, hogy ez nem a jelenlegi utazás jegye, hanem csak a zsebemben maradt valamikor.
Valahogy az egész annyira magától értetődő volt a teljes abszurditásban neki bele, mint Alain Robbe-Grillet Útvesztője, amiben a pofa amnéziásan kering az ismeretlen városban, meg kell keresnie egy utcát, aminek nem emlékszik a nevére, a sajátjára se, és ugyan van rajta egy katonaköpeny századjelzésekkel meg minden bumszlival, de tudja, hogy az nem az övé.
12/256 – Tévedés
Tegnap az egyik óraadó kollegina teljesen meglepődött azon, hogy idén már ötvenéves leszek, azt hitte, hogy harmincöt. Ez ugyan teljes mértékben tévedés, és valószínűleg amúgy is szépített a helyzeten, de azért, fene tudja, jólesett.
Szaporulat a szekrényben 12/7 – Dőzs
Akkora szükségem volt ezekre, mint a halnak biciklire, de kérdezte már valaki a halat, szeretne-e biciklizni? Na ugye.
Ömlesztve mutatom be galériában, mert értelmes magyarázatot úgyse tudnék fűzni hozzájuk…
Öt felső meg hat ruha. Au. És van még egy lenge overál is, de az még a mosóban ül.
12/197 – Ketőőő
Olyan hét volt ez, hogy jáááj, de végre kezd tavaszodni, láttam szivárványt ketőőő darabot is, mind a kettőt más-más városban meg más napon, vettem további fonalakat, a szombati piacon volt medvehagyma és spenót és koriander, Maci pedig igazán kedvesen cukult is nekem, nem csak felvert óbégatva hajnalban (bár nyilván azt is, persze). Galéria!
Intermezzó – Parfümök tavaszra
Az én életem kezdett olyannyira unalmassá válni, hogy rájöttem, muszáj időnként valami teljesen random posztot is bedobnom, mielőtt belesüllyedünk a nagy büdös érdektelenségbe.
Most ennek örömére a jelenleg éppen használatban lévő parfümjeim kicsiny csokrát mutatom be néktek, mert én ezeket szezonálisan váltogatom, és néha újakat is veszek, a hétvégén pedig újrapakoltam a polcot a jelenlegi időjáráshoz és évszakhoz megfelelőnek ítélt darabokkal. Íme.
Balról jobbra:
- Yves Rocher L’Eau, már háromezer éve nem kapható, ennek a palacknak is csak az alján kotyog pár kiskanálnyi, de tavalyelőtt vateráztam belőle egy új, bontatlan példányt. (Éppen Bécsben voltam, március végén, a RK-t látogattam meg, és ez velem volt, én pedig puszta véletlenből megnéztem, van-e belőle a Vaterán. Volt.)
- L’Occitane Verveine Agrumes. Nagyon szeretem a citromos verbénát, ez meg különösen friss, szinte pimasz verziója ennek az illatnak.
- Roger&Gallet Neroli, ezt Firenzében vettük a RK-val egy gyógyszertárban a San’Ambrogio negyedben, mert csavargás közben megláttuk, tartanak Roger&Gallet parfümöket. (Ezekhez minket régi rajongás fűz, majd még meglátjátok a 6-os tételnél, mennyire régi.) A megszagolgatott példányok közül végül a Neroli mellett döntöttünk, mert ez uniszex parfüm, és rájöttünk: nemcsak hogy mindketten szeretjük, de mindkettőnkön teljesen más illata van. Amúgy éppen szieszta előtt csámborogtunk be a gyógyszertárba, és abszolúte jellemző firenzei módon rém udvariasan megvárták, amíg választunk, fizetünk, mosolyogtak, köszöntek, aztán mihelyt kiléptünk az ajtón, durr, lehúzták a redőnyt.
- Elizabeth Arden Green Tea Citron Freesia, az egyetlen nem-olasz és nem-francia parfüm az éppen aktuális készletből. Már ezt is csak afféle elfekvőből tudtam beszerezni, mert az első 50 ml, amit Szekszárdon vettem 2023 tavaszán, amikor az OTDK-ra mentem oda zsűrizni, már nagyon fogyóban volt. Kicsikét persze már nem kaptam, a parfümök elfekvőjében csak durung nagy egydecis változat létezett, de sebaj, ez majd kétszer annyi ideig tart, és nem viszem magammal sehová, jól ellesz itt a fürdőszobában.
- Monotheme Bergamotto, ez egy egészen friss vétel volt, múlt heti. (Féláron volt a DM-ben, na.) Ráfújtam a csuklómra, aztán estig szagolgattam, hogyan változik, és másnap visszamentem érte. Citrusokkal engem kilóra meg lehet venni parfümügyben, és ennek a palacknak olyan röhejesen Versace-stílű extra olasz giccskupakja van, hogy már csak ezért sem hagyhattam ott. A Monotheme amúgy, akikről addig nem hallottam még sose, de persze kigugliztam, mielőtt megvettem volna, egy velencei cég. Ez marhára nem lepett meg.
- Roger&Gallet Jean Marie Farina Extra Vieille Cologne, a Roger&Gallet legrégebben gyártott illata, 1727 óta változatlan az összetétele. Ebbe 2008-ban Párizsban szerettem bele, amikor decemberben a RK-val éppen ott jártunk, és azóta mindig van belőle a házban. (A parfümből, nyilván, a RK elég gyakran máshol kujtorog, most is.) A polcon látható üvegcse ráadásul egy ritka csavarozható-utántölthető palack, úgyhogy mindig van belőle szállításra alkalmas darab is, bezony. (A komódban van még vagy három deci egy marha nagy palackban, de ezt már nem is nagyon merem bevallani.)
Hát ez van most készleten. Nyár elején esmég jelentkezem parfümügyben, ha megéljük, mert akkor megint lecserélem a polcon lévő éppen-használatos darabokat…
Intermezzó – A dubaji bolondvonat
Mint esetleg emlékeztek (ha nem, asse baj), karácsony előtt vettünk az Édeni Édességekben egy dubaji csokit, nédda.
Na hát ma fel is bontottuk, ami igen szépen rámutat arra, mennyire vagyunk trendik és mennyire ül a nyakunkon a FOMO.
Nos, először is, ez egy kézműves darab volt, tehát lövésem sincs, az ipari dubaji csokival mi a helyzet. Ami viszont ezt a darabot illeti,
be kell vallanom, értem a hype-ot. A tejcsokit én ugyan kevéssé szeretem, de ez a kategóriáján belül egészen rendben volt, és ugyan erősebb pisztáciaízt vártam volna, de igencsak izgalmas volt a töltelékben a sok ropogós micsodácska.
Összességében maradjunk abban, hogy a minőségi dubaji csoki finom, ami viszont nem jelenti azt, hogy most nyakra-főre keresném, hol lehet még ugyanilyet kapni. Ha valaki megajándékoz vele, akkor viszont garantáltan nem dobom a hátam mögé…
Minden nap más - mindennap más 