Igaz, hogy elsőre “csak egy újabb párnahuzat, meh” helyzetben vagyunk, no de Matildával! meg egyáltalán! Szerintem még sose dolgoztam ilyen ortopéd formájú párnával, ez viszont itt volt a La Casinában, és igazán rá volt szorulva egy huzatra.
Egyúttal jó beavatás volt Matildának is, hogy kábé mikre számíthat tőlem a jövőben. (Nem sok jóra, ezt már sejtheti.) A többiekben amúgy a Szokásos Eljárást követtük: kézzel felvarrt rozetták a kimeríthetetlen készletből, effektfonalak cikcakkal odafogva, alapanyagként a RK elvénült házikabátja (karácsonyra újat fog kapni tőlem) meg a nagy őszvégi turkálós leárazáson vett bútorszövet-darab, mert velem az ilyenek szembejönnek még Firenzében is, hihi.
Ó, és persze Mackó úr igen hatásos hátramozdítói tevékenysége.
Istencsudája, hogy egyáltalán be tudok fejezni így bármit is.
Következő eská-bejegyzésünk már az adventi dekorhoz fog kapcsolódni, tessék kivárni türelemmel.
Mivel a legenda szerint kereken nyolcszáz évvel ezelőtt állította az első betlehemet Assisi Szent Ferenc, a Santa Crocéban a héten megnyílt egy betlehem-kiállítás, amit úgy tessék érteni, hogy oltárképek és az összes többi alá-mellé-köré van pakolva a miniszajré, kábé így:
Tessék, itt egy exkluzív válogatás a pályamunkákból, mert ilyet szerintem még nem pipáltatok, de én se:
Az utolsó képen azokat a kis szalagos lapótyákat hívják így. A panforte sienai karácsonyi édesség, afféle formába nyomkodott aszalt gyümölcs meg dióféle egy mézes-cukros masszában, és egyetlen szelettől egy hétre megvan az ajánlott szénhidrát-beviteled. A galériában további cukiságok is agnoszkálhatók, pl. macska, naplemente és sárga levelek. Meg Firenze, persze.
A RK megvette nekem a szokásos Mikulás-ajándékot, ami nálunk mindig a jövő évi Paperblanks-naptár, ezért kerültünk tavaly csávába, mert nem volt a szokásosból, és valójában már jóformán semmilyen se az általam preferált beosztásúakból. Úgyhogy tegnap szépen megfogott, becipelt a Feltrinelli könyvesboltba, hogy itt a komplett szortiment, válogassak.
Naná, hogy ha van valamiből William Morris mintájú, azt fogom választani. Úgy is lett.
Ebben most nyilván olaszul vannak a hét napjai meg a hónapok, de legalább lesz mire visszaábrándolnom, amikor majd megint visszavándorlunk Bürgüncfalvára…
Ebben az áutfitben jártam én ma megszokott módon bokáig a lábaksz,
és ha esetleg úgy gondolnátok, nem túl harmonikus a színösszeállítás, figyelmetekbe ajánlom a Venchi csokicég ajtajáról a dekort a firenzei vasútállomáson.
Ha létezik olyasmi, hogy “ideális időpont a Santa Croce meglátogatására”, minden bizonnyal azt fogtuk mi ki tegnap, amikor majdhogynem minden extra előkészület és tervezés nélkül bementünk. Összesen hárman álltak sorba előttünk a jegypénztárban, és odabent is alig lézengtek a látogatók. Szóval tessék szépen felvésni kéménybe korommal: december eleje, kedd, kora délután, mindezt pedig lehetőleg olyan posvány időjárásban, amikor az ember kétszer meggondolja, elinduljon-e bárhová. Galéria!
Mindent összevéve viszont, és ez most tényleg erősen a “fene a jódolgomat” kategóriába eső kijelentés lesz, a Santa Croce engem eléggé hidegen hagyott. Nyilván ott van elásva a szokásos gyanúsítottakon (pl. Michelangelo) túl Galileitől Marconin át Fermiig a komplett olasz fizika, a Pazzi-kápolna kupolája meg a Cimabue-Krisztus elképesztő, Nardo di Cione-Madonnák vannak bent meg Giotto-freskók (ez utóbbiak éppen restaurálás alatt), de azért, tudja a penész, valahogyan mégis hidegnek meg sterilnek tűnt nekem az egész. Talán ez volt az első firenzei templom, amiben nem éreztem azt, hogy az összes műremek ellenére mégiscsak templomban járok, és hát hímezhetjük meg hámozhatjuk, de azért a Santa Croce mégiscsak egy nagy hullaraktár, tele böhöm nagy síremlékekkel meg cenotáfokkal, amik beletehénkednek az ember arcába. Nem is fotóztam le egyet sem, csak Lorenzo Ghiberti nagyon csendes és meglehetősen feltűnésmentes sírkő-lapját.
Nem is kell nekem nagyon elhagynom ezt a körletet ahhoz, hogy olyan vasárnapi galériát rittyentsek, mint az alábbi. Egyetlen kép sem készült a kert határain kívül.
Közben a való életben éppen arra készülök, hogy nemsokára átszelem északkelet-délnyugat irányban az egész várost, hogy felkanalazzam anyámat a FlixBus parkolójából. Drukkoljatok.
Kezdünk, vaze! Pontosabban, én még a toporgás állapotában vagyok, ez a takonykór meglehetőst szétbarmolta a terveimet. Firenze, na ő már hetek óta dolgozik rajta. Amikor tegnapelőtt kikúsztam Matildával és a többiekkel a Saturból, ez a látvány fogadott:
Mint már említettem, idén sem hagyom ki a dekkolásos sorozatot, de az adottságokat kihasználva kábé fele-fele arányban lesz benne a La Casina meg a város. Ez ugyan nem Bécs vagy Graz, de az adventet itt sem aprózzák el, a Santa Croce téren például olyan vásár van, de olyan, hogy attól még a karintok és türingek is letennék a sapóikat. Én meg, hát ismertek már ahhoz, hogy tudjátok, én se nagyon fogom elaprózni. Most viszont harákolva jobbra el, mert ma ismét jön Pamela, és én a káeurópai asszonyok jó szokása szerint gyorsan takarítok egy sort, mielőtt megérkezik a bejárónő…
(Ha az előző évi merényletekre vagytok kíváncsiak, a jobboldali sávban a kategóriák között ott van az is, hogy “advent”.)
Ha már annyit emlegettem a teákat, igazán megérdemeltek valami stílusos(abb) lakhelyet az eredetinél. Ezek drágicáim ugyanis ebben ültek már hetek óta, ami igazán megalázó:
Oké, én még sose voltam tea, de ha az lennék, nem szívesen laknék kiürült macsakeledeles dobozban. No de mire való az egyeurós bolt, no mire? Én tényleg roppant lelkesedéssel viszonyulok az efféle boltokhoz, mert ugyan rengeteg ócska lófüttyöt is kapni ott, de bizony a háztartásomba jelenleg többé-kevésbé szükséges apró himmihummikat szinte kizárólag ott szerzem be. Itt Firenzében ezek tényleg egyeurós (pardon, 99 centes) boltok, tehát nincs olyan cucc, amiről a kasszánál derülne ki, valójában mégse annyi. Legfeljebb olyan trükkökre vetemednek, hogy valamiből csak a teljes készletet viheted (tízdarabos betlehem, például – azt nem vettem meg), vagy egy adott termék csak bizonyos összeg levásárlása után vehető meg 99 centért, mint például ez a bazi nagy metálpiros sütitál, amin most éppen mandarinok éregetnek, és amihez legalább tíz akármivel kellett kasszához vonulni a kosárkádban.
Mondhatni, puszta véletlen volt, hogy úgyis volt nálam tizenizé akármi, mert metálpiros sütitálakat érintő rendkívüli akkciókról én nem is tudtam a kasszához vonulás előtt, de azonnal lecsaptam rá, mint tyúk a meleg takonyra (hm, ez a vicc most kissé közelebb csapott be a szokásosnál, hol is van az a zsebkendő). A Saturban, ami egy lakberendezési bolt, és ott vettem egy készlet részeként a mócártkuglikat tartalmazó hópehelymintás mélytányért (meg Matildát is), szintén igenigen jutányos árak vannak, de ott ugyanez a tángyér a triplájába fáj. (Préda nőszemély vagyok ugyan, de prédáskodás előtt azért én általában megkutatom a piacot.)
Hopp, térjünk vissza teákhoz, mielőtt teljesen elkavargok a takony tengerén evezgetve kis ladikomban. Nekik ugyanis ezeket vettem:
A tollat otthonról hoztam magammal, de az üvegtartályok meg az öntapadós cetlik a Tutto 99 Centből jöttek velem haza. Tegnap gondosan kimostam az üvegcséket, ma reggel pedig pont tíz percembe került, hogy ezt összehozzam:
Most mit tehetnék, ezek valamiért folyton szembejönnek. Különösen persze akkor, amikor egyáltalán nem is keresem őket, mert ha keresem, akkor elbújnak.
Awwww, mondtam, menjünk oda, állítólag szombat-vasárnap kint lesznek a cuccok, te majd ácsorogsz, én pedig nyammogok.
Másnap oda is mentünk, de persze már nyoma sem volt, talán az éjjeli nagy zivatar miatt vagy tudomisén, ez itt a rejtelmek városa. Bánatunkban inkább berontottunk a Boboli-kertbe (meg egy kicsit a Pitti-palotába is), aztán legabalyogtunk a hegyről, és én, mint az Arno balpartjának ismerője (höhö), azt mondtam a RK-nak, másszunk el a Santo Spiritóhoz, az egy nagyon aranyos tér egy aranyos templommal, pislantsunk rá.
Azt nem is tudtam, hogy ez fogad majd a templomtéren:
Mint utólag kiderült, ez a rendes havi vásár a Santo Spirito téren, minden hónap második vasárnapján tartják. Mi ezúttal se vettünk semmit, de néznivaló az volt bőven itt is.
Most megígérhetném ugyan, hogy innentől semmiféle vásárról nem mutogatok képeket, de hát ne vicceljünk, most jön az advent, és az a gyanúm, Firenze a szokásosnál is jobban megbolondul. Hé, lesz majd itt bejegyzés még az adventi kirakatdekorokról és utcavilágításról is, mert már elkezdték felhajigálni a dekkolnivalókat, és nem aprózzák el, azt már most megmondhatom.
Ma van a Firenze Maraton, amiről már egy hete plakátokat látni mindenfelé, főként frekventáltabb utcákon és az összes buszmegállóban, amit használni szoktunk. Magyarán szólva, ez a város ma meg fog bénulni.
Természetesen ma van annak a napja is, amikor a RK el fog vonatozni Milánóba, hogy aztán ott röpcire szálljon New York felé, mert nomen est Kalapács. Ennélfogva a napját hat kilométer gyaloglással kezdi a vasútállomásig.
Én, mondanom se kell, inkább nem megyek sehová. Van itthon is mivel matatnom, kösziszépen. Galéria!
Amikor az ember egy művészrezidencián lakik, néha óhatatlanul is házhoz jön a művészet, ma például egy interaktív performanszon voltunk a villák körül mászkálással meg koreografált táncokkal Vernon Lee tiszteteletére. Nekünk lenni luxy élet, és ebben a jelen 11 fokot nézve az volt az egyik legnagyobb luxy, hogy a performansz végeztével kábé tizenöt métert kellett megtennünk a jóó meleg kis kulipintyónkig meg a napozó szőrös disznóig.
Azt nagyjából mindenki tudja, aki Firenzébe látogat, hogy a városra a legislegjobb kilátás a Piazzale Il David vagy Piazzale Michelangelo nevű helyről nyílik, ahová amúgy felvisz a 13-as busz is, és csak akkor kell hegyet mászni, ha az embernek úgy szottyan kedve.
Nesztek bizonyítéknak egy nem túl jó, de elég átfogó panoráma.
Ebben a méretben nem fog látszani, de a kép jobb oldalán két domb között a nyergen még a fiesoléi templom tornyát is be lehet azonosítani a távolban, én meg nagyjából az alatt héderezek a La Casinában, onnan jöttem el ide szájat tátani. A firenzei buszközlekedés hálózata remek, az időpontokat illetően viszont nagyrészt a “menj ki a megállóba, aztán reménykedj” módszere a biztos. Én a meglehetőst pocsék időjárás ellenére is reménykedő voltam, így sikerült is kábé ötven perc alatt átverekednem magam Firenze egyik végéből a másikba, és gyorsabban is ment volna, de a 13-as busz különösképpen hektikusan jár.
Mindenesetre ha nem áll rendelkezésre olyan ismerős, akinek a lakásából a Dómra látni*, akkor ez a tökéletes hely arra, hogy az ember felülről jól megnézze magának (és még belépődíj sem kell, mint a Boboliba).
Ha a panoráma baloldalára fókuszálunk, ott a városfal látszik,
a Dóm és a városfal közötti részen pedig ott vannak az Arno hídjai teljes pompájukban.
Na persze én nem a kilátásért jöttem fel ide, az csak afféle bónusz volt, hanem ezért:
A fotót a Ponte alla Graziéről lőttem, amikor már lemásztam a hegyről, és át az Arnón. Az ilyen képekről nehéz megállapítani, de a San Miniato tényleg magasan van, még a panorámás kilátónál is sokkal magasabban. Ilyen, amikor az ember ott áll előtte, ni:
Ez egy most is működő bencés kolostor templomja, ebből kifolyólag nyitva áll a közönség előtt délelőtt meg délután, középen sziesztaszünet, de ne számíts rá, hogy különösképpen sokat foglalkoznak veled. Éppen folyik bent valami restaurálás-féle, különböző jómunkásemberek dörömbölnek létrákkal, odakint a temetőben a járdát pucolják valami berregővel, a főhajó fele le van zárva kötelekkel, hogy ne hordd be a sarat (amikor bementem, éppen akkor mosta fel valaki az alábbi képen látható padlórészt egy mindközönséges rongyocskás partvissal), és általában is le van zárva a templomban jó néhány olyan rész, amihez semmi közöd.
De ami marad! Lezárhatnak bármit, akkor is szinte a képedbe ordít az a szigorú szimmetria, ami jóformán csak a románkori templomokban érhető nyomon,
és a boltívek! meg a freskók! meg a boltívek! meg a freskók!
Aztán persze kijössz enyhén szédelegve, és amikor lemászol a lépcsőkön, ott van ez:
Tippem szerint az esküvő valamikor fél év múlva lesz majd Szöulban, de az egész nem ér semmit, ha nincsenek hozzá elég kafa fotóid, háttérben Firenzével. Miközben totyogtam lefelé, és a bige körül ott pattogott a sminkes, az öltöztető (az a néni ott, ő rendezte el a ruharedőket, aztán nagy ceremóniával befodrozott még a nőszemély mögé három méter fátylat), a két fotós, a partvonalról meg instrukciókat ordibált a szmokingos vőlegény, na szóval eközben nekem az LGT-től az jutott eszembe, hogy “hát zsebrevágod, s ha nem jól figyelsz, ő is zsebrevág”. Firenzének voltaképpen mindegy, hogy csak háttérként használják, de ennek a svadronynak enni, inni meg lakni kell valahol. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez a város anno nem a művészetből gazdagodott meg, hanem a kereskedésből, és ezt a jó szokását minden bizonnyal azóta sem felejtette el…
* Én ezen tényleg már csak röhögni tudok, de a Dóm pünkt olyan, mint a Párizsban játszódó amerikai romantikus filmekben az Eiffel-torony. Más magyarázatot nehezen találok arra, hogy minden, de minden ismerősünknek, akivel erről beszélgettünk, látszik az ablakából, kettőt már ellenőriztünk is, oszt valóban. Nekünk nyilván nem, de mi tényleg az erdőszélen lakunk, most például, amikor írom ezt a bejegyzést, valahol egy kerttel odébb vadul kukorékol egy kakas.
Azért hangsúlyozom ki, hogy a templom, mert van mellette múzeum is, de én a hétfői sokat csámborgós napon a templomot látogattam meg, teljesen ötletszerűen. Ott szálltam le a buszról, na. És azért ott, mert a Fratelli Bronzetti megállóban, húsz perccel korábban, úgy döntöttem, hogy kábé tíz megállót megyek majd azzal a busszal, amelyik hamarabb jön, legyen az 11-es vagy 17-es. A 17-es volt.
A templom önmagában sem volt kevés, mint ez már kezd számomra Firenzében afféle visszatérő motívummá válni. Itt még beléptidíjat se kérnek, mert úgyis ott van mellette a múzeum a Fra Angelico-féle angyali üdvözlettel, de hát, könyörgöm, ez csak az egyik fal részlete a templomból:
A három nyilvánvaló nagy oltárképen kívül ott van még két maradvány a tizennegyedik századi freskókból,
plusz még ugyanazon a falon van Pico della Mirandola és Poliziano sírköve. Ja, meg ott van a dominikánus Darth Vader szobra is, mivel Fra Girolamo Savonarola ebben a konventben volt perjel, amikor nekilátott visszatéríteni az erény útjára Firenzét, akár akarta az, akár nem.
Ha valakinek hiányzik egy angyali üdvözlet, az is van,
és ha a barokk gezemicék alapján
úgy gondolná valaki, hogy meh, ez így nem elég régi neki, tessék, itt egy kilencedik századi mozaik, amit Rómából hoztak át a Szent Péter templomból.
A kereten kívüli angyalok és szentek nyilván későbbiek, de a Mater Misericordia bizony még akkorról való, amikor a Vatikán se volt még Vatikán.
A kedvencem viszont, azt hiszem, ez a presepe,
a Kisjézus Donatello műhelyéből való, a többieket meg Giovanni della Robbia rittyentette köré később. Ő ugyan nem volt a legtehetségesebb della Robbia abból a kiterjedt családból, és már a kortársai szerint is túlságosan szerette a csicsát meg a pénzt, viszont az az angyal, aki szembenéz az emberrel, az… igen, az igen.
Minden nap más - mindennap más 