mák bejegyzései

Ma, hiszitek vagy sem, én leszek a Tanszéki Delegált, akinek az a funkciója, hogy csendesen bálozzon ülve egy meglehetősen értelmetlen egésznapos kari dzsemborin, mivel a tanszékveznek más dolga van, de valakit mégiscsak be kell küldeni a székesfőfaluba, aki az esemény fényét növelni hivatott. Én. Hivatott. Erre. Höhö. Céljaim egyike, hogy látsszék, ott vagyok, másika pedig, hogy a lehetőségekhez képest mégiscsak el tudjak rejtezni a laptopom képernyője mögött, ha végső kétségbeesésemben mégis inkább azt választom, hogy a tegnap este átlőtt szakdolgozatot korrektúrázzam vagy a vizsgaidőpontos táblázattal veszkődjek.

Nem vagyok biztos abban, hogy mindkét harci feladatra megfelelő ancúgban vagyok (az a laptop akkora, mint egy noteszlap), de a tököm se fog kiskosztimkében feszengeni, pláne egy olyan teremben nem, ahol asse tudom, van-e egyáltalán fűtés. A naptárból ítélve nem lesz.

Természetesen van nálam horgolás is (hé, az mindig van nálam, ahányszor felkepesztek valamilyen tömegközlekedési eszközre), de azt valószínűleg nem fogom megreszkírozni, hogy elővegyem, amíg okosemberek okosdolgokat döngicsélnek. Pedig.

Bementem a munkázóba, összerakni hetvenhét dekorgumi madarat (erről majd később részletesen is beszámolok) meg beszélni a tanszékvezzel (előreláthatólag erről is).

Mondhatni, a mai napom egy folyamatos “majd”.

A tegnapom mintegy csavarmenetben ment lefelé attól kezdve, hogy elindultam a munkázóba, a buszon például becsurgott rám a víz a tetőn keresztül, és hiába ültem át másik székre, ott is. És megint. A harmadik helyváltoztatás után úgy döntöttem, hogy ott egye meg a fene az egészet, ha folyik, hát folyik. Még a bugyim is vizes lett. Köszike, Volánbusz.

Mindezek kézenfekvő következményeként megint taknyos vagyok, de szerencsére nem annyira, mint a hét elején, viszont így is piszok nehezen cihelem magam össze annyira, hogy lemásszak a piacra. Legalább most már/még nem esik, az is valami.

Amíg én a szezonális zöldjeim felé vánszorgok, ti döntsétek el helyettem, mivel foglalkozzak a mai napon a szakdolgozatok mellé. (A legszívesebben azt írtam volna, hogy “helyett”, de én egy lelkiismeretes mókuska vagyok.)

Normál körülmények között itt most azt kéne mondanom, hogy “tadáá!”, és kis örömtáncot járni azért, mert végre rászántam magam belenyisszantani a bagolyhárpiás anyagba, desőt megvarrni készre belőle egy ruhát. Mivel nem vannak normál körülmények (az orrom már nem folyik, de még mindig bamba vagyok és nyűgös), “tadáá!” helyett csak ezt tudom nyújtani:

A vállmegoldás nem a legnagyobb sikereim egyike, és pontosan tudom ugyan, mit kéne kijavítanom rajta, de a bányába ez is jó lesz. Pláne hogy semmi más ötletem nincs, mit vehetnék fel máma, hiába ráztam gatyába tavaszra a szekrényt.

Mint látható, végül mégiscsak összehoztam azt a négyes fonatot. Meg még egy pár apróságot, például a tojásfát. (A kaját nagyrészt a RK produkálta.)

Tegnap kaptam egy reklámlevelet, ami azzal kecsegtetett, hogy “Húsvéti vásárlás tele illatokkal, virágokkal, termékeink ellenállhatatlan hatásaival és ami a legfontosabb, ráncok és stressz nélkül.” Gondoltam, elővigyázatból még azelőtt lefotózom magam, mielőtt lecaplatunk a piacra a szokásos tavaszi zöldjeinkért – ki tudja, mennyire leszek ráncos utána, neszpá.

Szerintem ezt az összeállítást láttátok már szemből valamikor, úgyhogy akkor most nesztek háturul.