A tavalyi firenzei adventi szajrét igen bölcsen egyetlen helyre suvasztottam be ahelyett, hogy szétszórtam volna különböző tárhelyekre, úgyhogy amikor nekifutottam a munkahelyem dekkolásának, kinyitottam a Bőröndöt.
A kábé harmada annak, amit a képen láttok, még itthon van, úgyhogy akár neki is gyürkőzhetek. Hetnék. Hetni fogok. Valamikor.
Meg persze azóta is szereztem/csináltam még további izéket, de azokat ráér bemutatnom akkor, amikor bevetésre kerülnek.
Volt nekem még hetekkel ezelőtt egy olyan jóslatom, hogy abban a pillanatban, mihelyt végetér a félév, én olyan beteg leszek, mint a kutty. Egy ilyen jóslathoz nem kell Püthia papnőjének lenni, bőven elég az a tapasztalat, amit oktatásom hosszú és keserves évei alatt összeszedtem.
Arra mondjuk nem számítottam, hogy a takonykór sunyin beelőz balról, és még az utolsó előtti munkanapomon leüt. Holnap már hálistennek csak onlány konzultálok, de ma még be fogok vánszorogni órákat tartani. Sok-sok papírzsepivel.
Ott még definitíve nem vagyunk, sőt. Itt ebben az enteriőrben ez egy szokásos őszitéli fotó, beleértve az ablaküvegben tükröződő tokás zombit is, de legalább van itt mécses meg pilács meg gumikacsa.
A lakás még nem tart sehol, persze.
Mára mínuszokat jövendöltek, úgyhogy ennek megfelelően fagyos bábuskának öltözve evickélek a munkázóba.
Még két nap. Kettő.
Végy egy drótos műfenyő-girlandot, egy elemes tündérpilácsot meg két pipit és egy plüss szaloncukrot, aztán ragasztózd fel a TéKá klub ajtajának arra a szárnyára, amit nem szoktak nyitogatni, és bízzál abban, hogy senki sem nézegeti a túloldalán lefityegő elemes kapcsolót. Kész.
Ma már szégyenszemre villanyt is kellett gyújtanom a fotómhoz, de így se lett valami hujderutyutyu. Mindenesetre én készen állok a munkanaphoz. A csokicsókok is.
Kabátot nyilván veszek még.
Be kell vallanom, ezt én már nem csak megsütni, de enni is unom, de azért mindig ott a “közkívánatra” elem, úgyhogy most sem úszom meg.
A recept ugyan fent van a blogon, de elő kell ásni az archívumból, meg azóta már változtattam rajta pár apróságot, szóval nesztek, itt a frissített változat.
“Csokicsók
Hozzávalók kb. 80 darabhoz (ez négy tepsi, de tényleg megéri):
A darabokra tördelt csokoládét a vajjal és a vaníliával nagyon kis lángon összeolvasztottam, majd hagytam langyosra hűlni. Amíg hűlt, kikevertem a tojást a cukorral, amibe előbb a csokimassza került bele, aztán a sütőporos-csipetnyisós liszt, végül pedig a csokidara/csokicsepp. A kész masszát a lefolpackozott keverőtálban egész éjjelre bent hagytam a hűtőben.
Másnap reggel előmelegítettem a sütőt 180 fokra, aztán kibéleltem sütőpapírral két nagy tepsit, és előkészítettem további két tepsiméretű sütőpapír-darabot. A recept nemes egyszerűséggel annyit mond, hogy “a tésztából egy teáskanállal kis halmokat rakunk ki”, arról viszont egy szót se szól, mennyit ragacsol közben az ember. Ilyenkor már a végeredményre kell gondolni, meg arra, hogy mindenképpen megéri, mert nagyon finom lesz. És amiatt sem érdemes idegeskedni, hogy a kis halmok mennyire göcsörtösek és rondák, a sütőben majd szépen kerekre terülnek szét. Nyolc-tíz perc bőven elég ehhez.
(Mindenképpen érdemes megvárni, amíg teljesen kihűl, melegen ugyanis a sütőpapírhoz ragad az alja, és azt a téveszmét ülteti el az emberben, hogy még nincs megsülve a csokicsók. Ki kell várni, amíg már nem is langyos.)”
Ez most 93 darab lett, de úgy el fog fogyni, mint a huzat, a két héttel ezelőtti nyílt napra is sütöttem belőle, a diákok pedig természetesen rajongói lettek. Idén úgy fest, még az a szégyen is megesik velünk, hogy Neptun-üzenetben fogom kiküldeni nekik a receptet…
Van a munkázó helyemen egy klub/büfé/ücsörgő, ma annak estem neki. Ezzel kezdtem (a zöld tálak mindközönséges papírtányérok, csak lefújtam őket zöld akrilsprével):
És ez lett a vége:
Na, mutatok még képeket.
Egyedül a koszorút nem én hoztam, de abba sunyin beleapplikáltam egy pipit. Koszorút az ajtóra vittem, de azt majd máskor…
Az tele van, de nagyon. Természetesen a képletes és a szószerinti is. Utolsó tancsihét, Mrs. Claus behordja a munkázóba az utolsó adag dekkolós szajrét. Bár persze sohase mondd azt, hogy sohase.
Ma amúgy zárthelyit íratok, utána pedig ún. filmversenyen veszek részt mint zsűri. A világ egy hülye hely, mondtam már?
Elaprózni? Á, az valaki mással szokott megtörténni.
A forrás ezúttal is az Édeni Édességek, akik továbbra sem fizetnek nekem ezért, épp ellenkezőleg. 😀
A világ törvényszerűségeinek egyike, hogy mindig akkor fogy ki a macskakaja, amikor a lehető legrondább időjárás van odaki.
A
Ez a neve a pulcsiruhának, amit azért vettem meg, mert csak. Ilyen csinos kis kupackában érkezett hozzám, ni:
Én olyan világot akarok magamnak, ahol a lassúság és ráérősség a legnagyobb luxus, és nemigen van rá esélyem, de azért legalább az illúziójára szükségem van. Jelenleg maximum megvenni tudom ezt az illúziót, de legalább Gudrun Sjödénék gondoskodnak róla, hogy úgy érezzem, mintha.
Igen, azok ott stoppolócérnák arra az esetre, ha Stine elszakadna.
Azt leszámítva, hogy ezen a héten már támolyogtam a fáradtságtól, amikor sikerült néha kinéznem a munkahelyeim ablakain, időnként egészen pofás színek meg fények vettek körül. Otthon meg persze ott volt Maci.
Viszont levelibéka legyek, ha ez itt akár nyomokban is december második hetének látszik.
(Tegnap olyan dögfáradt voltam, hogy lemaradásban vagyok egy körrel, de nyugi, behozom.)
Továbbra is folytatódik a “magad, uram, ha szolgád nincsen” műsor, én például megleptem magam egy igencsak luxy előkarácsonyi ajándékkal, ma hozta ki az UPS.
Magad, uram, ha szolgád nincsen, avagy ott fotózzuk magunkat, ahol lehet. Ha az a BME Zé épülete, pázmányosan Danubianum, akkor ott.
Ma sem úgy néztem ki, mint aki, tudomisén, a Diocletianus kori keresztényüldözésekről oktat.
Ma már azt mondtam a diákoknak, hogy ha elájulnék nekik a katedránál, öntsenek le vízzel, itt a kulacsom az asztalon.
És holnap is odamegyek. 10×45 percre.
Próbáltam lefotózni az ijesztő Mikulást, aki (ami) most is ki van biggyesztve az egyik esztergomi ház erkélyére, napszemüvegben, egészen élethű szakállal, de csak ennyire sikerült:
Ez egy ilyen nap volt, no.
Ma reggel nem volt időm se arra, hogy posztoljam az elkészült fotót, mielőtt kirontok a házbul, és csak öt perccel ezelőtt támolyogtam vissza bele.
Ha más időzónában lennétek, mint én: most lesz mindjárt esti kilenc.
Én még ilyen ocsortány módon nem is tudom mikor úsztam el ennyire utoljára, egész nap nem volt öt szabad percem, ami alatt megírhattam volna egy bejegyzést. Az meg csak tortán a hab, hogy ezzel együtt se végeztem el semmit abból, amit ma szerettem volna.
Engem bádogdobozokkal mindig meg lehet venni kilóra. Ez a két mütyür a Pepcóból jött ma velem haza, és egyelőre illatmécses lakik bennük, de majd ha kiürültek, minden bizonnyal varrókellékek fognak beléjük költözni, mert az a dolgok természetes rendje.
Most már kezd afféle elkefélt módon, de tradícióvá válni számomra, hogy a decemberi utolsó tancsiheteket Mikulás valamelyik hülye manócskájának öltözve abszolválom.
A mai legyen, például, Csámpi.
Viszek még magammal a további retyerutyákon túl két horgolt huzatú párnát is, mert miután kipimpeltem az aulát, búsan pucérnak tűnik az a két műbőr fotel.
Ha lenne rá időm és energiám, tán még huzatot is rittyentenék rájuk.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 