A mai napon én ezt jobb híján “az életem, bmeg”-nek nevezem. Azt nem állítom, hogy örömem lelem benne, de a holnapi MÁK valószínűleg hálás lesz nekem, amiért kijavítottam mind a száznyolcvan produktumot.
Na akkor húzzunk bele.
Ezek a vasárnapi galériák tartalmilag nem sok változatosságot kínálnak (macskáksz, lábaksz, stb.), de azért nem néznek ki rosszul, ha fényezhetem magamat egy pöppet. Ezúttal a Práter utca viszi a prímet, de azért a mi utcánkban is van szivárvány, udvarunkban lonc és cseresznye, a RK pedig roppant kedvesen megvette nekem a fekete díványt a piacon, amíg én a száznyolcvan dolgozattal baszkódtam. (Azt nem mondhatom, hogy száznyolcvan diákkal is, mert voltak átfedések a csoportokban. Jaja, egyesek olyan bátorak, hogy egymás után két tárgyból is írtak nálam.) Galéria!









Mama tanítóképzős ifjúkorának egyik kedves emléke volt egy olyan diákelőadás, ami kisebb szkeccsekből és dalbetétekből állott, az egyik szkeccsben pedig két elemistának öltözött prepa* jött be a színpadra, és egy úgynevezett nyomtatott szemléltető anyagról kezdtek el párbeszédelni, amin egy teve volt. A szkeccs pedig szóla ilyenformán:
“Ez iráf!” “Nem, ez trucc!” (megnézik a feliratot) “Se nem iráf, se nem trucc, Kolenics és társa!”
Szóval itt vagyok én az iráfos szatyrommal, amiben vagyon száznyolcvan dolgozat. Azt még nem tudom, Kolenics vagyok-e vagy a társa, de a mai is egy húzós nap lesz, az hótziher.
* Vagyis preparandista. Régen így hívták a tanítóképezdészeket. Na látjátok, ma is tanultatok valamit!