Úgy érzem magam, mint egy taknyos víziló, úgy is nézek ki. Tegnap letörött az íróasztali lámpámat az ablakpárkányhoz rögzítő pöcök, a házban pedig van valahol egy használaton kívüli Nävlinge csíptetős lámpa, de a ház nagy, a dzsuva még nagyobb, a RK pedig időnként random rendet rak, és elpakolja a dzsuva bizonyos részeit Egy Jó Helyre. A Jó Hely, ha veletek nem szok megesni ilyesmi, az a féreglyuk az univerzumban, ami azonnal eltűnik, mihelyt dógokat pakolsz oda. Úgyhogy hiába tudtam meglehetősen biztosan, hogy az íróasztala mellett egy kosárban vagy dobozban vagy mifenében kéne hányódnia a lámpának, az már nem volt ott. Ennek folyományaként iccaka fél tizenegy magasságában összebalhéztam a RK-val. Konkrétan úgy visítottam vele, mint egy tihanyi halászfeleség, aztán utána köhögőrohamot kaptam, mert hát ez a minimum, bmeg. Ezek után úgy gondoltam, mindenkinek jobb lesz, ha bezárom éjszakára magam a Bűnök Barlangjába, mert Hugó tegnapelőtt éjjel kettőkor jött be pingpongozni valamikkel az asztalomon, és akkor sem voltam boldog. Ezek a bides szőrös terroristák viszont szerfölött találékonyak, ezúttal négykor kezdtek tüntetni az ajtó előtt egy kis korai reggeliért, az egyik kaparta, a másik vinnyogott, Meg vagyok én áldva ezekkel, nem vitás.

Mindehhez pedig ma van január utolsó napja, és én három bejegyzésnyi lemaradásban vagyok, úgyhogy ma ahogy esik, úgy puffan alapon bedobom ezt a három bejegyzést. Elsőre nesztek itt egy ujjbáb, amit még decemberben (egész pontosan Luca napján) dobtam össze maradékokból az egyik hallgató kislányának, akit muszáj volt magával hoznia Bábkészítés órára, mert a bébiszitter lemondta a délutánt. A fotót azzal tettem el, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van.

Jó volt, hogy volt.