Azt hiszem, az eddigiekből is kiderült, hogy az itt emlegetett sorozatok igen sok tekintetben eltérnek az általunk megszokottaktól. Amikor például ezeknél azt mondják, hogy “rövid sorozat”, az nem az epizódok számára érvényes, hanem azok hosszára. A “rövid sorozat” 10-20 perces epizódokból áll, a “hosszú sorozat” a számunkra is megszokott 40+ perces epizódokból. Az epizódok száma húszon felül van, akár rövid, akár hosszú sorozatról beszélünk. Az én ajánlóimban szereplő sorozatok hosszú sorozatok, vagyis 40+ perces epizódokból állnak. Az epizódok száma elég változatos, 30 és 40 között van, de ha ezek közül a sorozatok közül bármelyik végetér, akkor úgy lesz vége, mint a botnak, értsd nem várható második évad.

Mielőtt viszont nekidűlnétek 30-40 epizódnak bármelyikükből, néhány dolgot tisztázni kéne. Igen, tudom, azt mondtam, hogy mindenki csak saját felelősségére olvasson/nézzen bármit, de azért nem árt, ha pontosítok egyet-mást. Például, hogy ezeket a sorozatokat én ugyan azért ajánlom, mert izgalmasnak tartom őket, de azért a legtöbbjében van valami, ami miatt azt üzenem a forgatókönyvíróknak, hogy a jó ángyikátokkal szórakozzatok, aki sült halat árul Dongbeiben, hol volt a ti normális eszetek? A Shadow Love esetében például még csak nem is a Jáde LingLong a legnagyobb baj, hanem azok az idióták Taijin császári palotájában. A kettyós yaoi császárnét még többé-kevésbé megértem, ezekben a sorozatokban általában van (legalább) egy szereplő, aki belekerül egy megszállottsági spirálba, és innentől gyakorlatilag tör-zúz, hogy elérje a céljait. A kettyós császárné bele van pistulva a férjébe, aki még mindig az azóta már rég halott főfeleséget szereti. Azért akarja beletolni a Jáde LingLongot ő felségébe, hogy aztán a pali ne tudjon nélküle élni. Hülye, hülye, de megértem. A taijini császár meg a két fia viszont, jézusmária, nem is fogok bővebben belemenni.

Mindegyik sztoriban van valami blődli. Hol az elején, hol a végén, hol a közepén, de mindenképpen van. Kettőben ezek közül akkora, hogy a forgatókönyvírókat is visszaküldeném Dongbeibe sült halat árulni. A testvércseréknek megvan a maga jól meghatározott irodalmi-kulturális konvenciója, még fiú/lány viszonylatban is. Lásd Vízkereszt, vagy amit akartok. Felfüggesztjük a hitetlenkedést, oszt jóvan. A hitetlenkedést viszont piszok nehéz felfüggeszteni egy vizualitásra alapozó munkában, amikor jól láthatóan az egyik szereplő fél fejjel magasabb a másiknál, sasorra van és akkora ádámcsutkája, mint egy jiaozi, aztán mégis problémamentesen betelepszik a húga helyére tábornoknak, a személycserét pedig senki sem veszi észre. Hahh. És annak a forgatókönyvírónak is az esze tokját, aki olyan rettentőséget képes elkövetni, mint a jó és gonosz iker cseréje. Ez ráadásul a sztori végén derül ki a főrejtély kulcsaként, amikor már mentséget sem nagyon tudsz találni, csak ülsz leesett állal, és szidod azt a senkinek sem ártó ángyikát Dongbeiben.

Van viszont még más is, amire muszáj felhívnom a figyelmet. Ezt most elég messziről fogom indítani, de szerintem megértitek. A Két duci hölgy szakácskönyvében van a “bubble and squeak” receptjénél, hogy Clarissa Dickson Wright ellentmondást nem tűrően kijelenti: ehhez a recepthez pecsenyezsírra van szükség, aki pedig nem szereti a pecsenyezsírt, az egyen valami mást. Az itt tárgyalt sorozatok esetében ez a pecsenyezsír az erőszak, és aki azt nem bírja, tényleg nézzen valami mást. Itt embereket ölnek, és nem csak a csatákban. Nem csak erőszakról van itt szó, hanem az esetek nagy részében intézményesített erőszakról. A hatalomátvételt mindig csak gyilkosság árán lehet elképzelni, akár apákról, akár uralkodókról van szó, de ha valaki a császár ellen lázad, és nem jön össze neki, vagy valamilyen más égbekiáltó bűnt követ el, nem csak őt végzik ki, hanem esetenként a komplett háznépet felkoncolják, családtagokat és szolgákat egyaránt. A Shadow Love-ban egy elvesztett jelvény miatt egy komplett bordélyházat mészárolnak le, a Coroner’s Diary-ben a kerti tóba ölnek bele egy balszerencsés hercegi háztartásból mindenkit. Az erőszak szála tévedhetetlenül átszövi a történeteket, a Fated Hearts-ban például egy tényleg felemelő lojalitási tömegjelenet közepén rugdosnak halálra valakit.

Az intézményesített erőszak a büntetés és vallatás formáiban is megjelenik. Az itt tárgyalt sorozatok mindegyikében van kínzás és tortúra. Mindegyikben. Ezekben a sztorikban nem azért tömnek valaki szájába kendőt, hogy ne kiabáljon, hanem hogy ne harapja le a saját nyelvét. Ha nem akarják vallatni a továbbiakban, egyszerűen csak eltörik az állkapcsát. A kínzás esetenként éppenséggel a fizikai edzés egyik formájaként jelenik meg, például mikor valakinek azért dugják hosszú időkre víz alá a fejét, mert így lesz legjobb a légzéskontrollja, ami nélkülözhetetlen egy majdani világklasszis íjász számára.

Számunkra nagyrészt az is elképzelhetetlen, hogy a hadvezért megkorbácsolják, ha elveszti a csatát, vagy ha megnyeri, de túl nagy emberveszteség árán; engedetlenség miatt húsz botütést mérnek rá, ha nem a megfelelő császári utasításokat követte, és például megmentett egy helyőrséget, amikor azt mondták neki, hogy maradjon a seggén. Ilyen szituációkban sosem a személyt, hanem a funkciót nézik: Li Shuangot, Taijin tábornoklányát háromszor korbácsolják ronggyá különböző okokból a Shadow Love-ban, de az A Dream Within a Dream Nan Hengje sem ússza meg kétszer sem, hiába a császár fia. (Oké, őt utálja is az apja, de cefetül. Amúgy nem ő az egyetlen, derékig állunk a diszfunkcionális családokban, és erről is írnom kell majd valamikor.) A Coroner’s Diary-ben Yan Chit az egyébként igen szerető, de szeretetét kimutatni képtelen apja botoztatja meg, amikor kellő körültekintés nélkül vezet a határszélre egy őrjáratot, és elhullanak a katonái. Van úgy is, hogy ugyanazért a cselekedetért az egyik szereplő botozást kap, a másik meg előreléptetést, mint például a Legend of The Female General-ban Xiao Jue és He Yan.

Nem csoda, hogy ezekben a sztorikban annyit fásliznak, fertőtlenítenek, sebhintőporoznak, és kenegetik egymást mindenféle misztikus Kék Lukácsokkal. Ez amúgy részben amiatt is lehet, hogy jóformán csak akkor látni meztelen testrészeket, amikor éppen leápolnak valakit. Sajátságos kontraszt: amennyire szemérmesek (sőt, mondhatni prűdek) a szexualitással kapcsolatban, épp annyira természetesen kezelik, hogy forradásokat és vérző sebeket mutassanak premier plánban. A sebesülések persze lehetnek nagyon művészien stilizáltak is – a Blood Riverben például nagyon ritkán vannak felszíni sebek, a sérülések leggyakrabban a qi-re korlátozódnak (oké, ott az akupunktúra-tűket is több méterről hanyintják a delikvensbe). Vért köpni viszont mindenhol köpnek, készüljetek fel.

Amire még fel kell készülnötök: a megbocsátással és bosszúval kapcsolatos koncepciók is, hogyúgymondjam, nem kompatibilisek a keresztény kultúrkörrel. (Egyébként miért is lennének?) Ez nekem érthető, mert Homéroszon és óangol költészeten vagyok szocializálva, de másoknak sok esetben megdöbbentő lehet, mennyire kegyetlenek a szereplők, ami nem szükségszerűen jelent gonoszt is. Szinte minden itt emlegetett főhősnek vagy főhősnőnek vannak olyan cselekedetei, amiket nehéz elfogadni vagy feldolgozni. Amikor Son Yi Meng minden áron meg akarja ölni Nan Henget, Nan Heng pedig Song Yi Menget. Amikor Fu Yi Xiao jéghidegen magyarázza el Ru Yannak, hogyan kell úgy elvágnia a saját torkát, hogy az a leghatékonyabb legyen. Amikor Duan Ao Deng saját kezűleg kínozza meg a foglyul esett Li Shuangot. Amikor Feng Sui Ge úgy töri el az egész hadsereg előtt Zhuang She nyakát, mint egy gallyat, aztán a fejét egy csinos dobozban beviteti a trónterembe. Tévedés ne essék, ezek a kegyetlen gyilkosok mind pozitív szereplők. Amikor olyanokat mondanak a szívszerelmüknek, hogy “mindazért, amit elkövetett ellened, az ezerszeresét kapja vissza, és egyenként töröm el a csontjait, és cseppenként folyatom el a vérét”, akkor az nem szóvirág, ezek tényleg komolyan gondolják, az illető már ott van a pincében egy kínzócölöphöz kötözve. A bosszú pedig annyira központi eleme a sorozatoknak, hogy esetenként évtizedeket képesek várni a megtorlás lehetőségére.

Na szóval ilyesmikre készüljetek.

Akartam ide is tenni valami illusztratív videót, de aztán mégiscsak úgy gondoltam, elleszünk nélküle, mielőtt felnyom valaki az ifjúságvédelemnél. Mivel viszont nem akarlak zene nélkül hagyni, tessék egy többé-kevésbé passzentos mjuzik. Ez nem az ajánlott sorozatok filmzenéjéből való, de az énekes Momo Wu megjelenik epizódszereplőként az A Dream Within a Dream-ben. A Love and Crown-t viszont csak akkor ajánlom, ha nem bírtok magatokkal – én kábé a felétől kezdve másfélszeresére gyorsítva néztem meg, mert van egy olyan rossz szokásom, hogy ha elkezdtem valamit, rohadt nehezen tudom abbahagyni. Ezúttal speciel megtehettem volna.