Mint megígértem, mosoly. Én legalábbis ezt annak hívom, oké?

Tegnap, miután hazaértem, átvedlettem házimaszogósba, és megettem a RK által elém tálal vacsorát (áldja meg az Úr mind a két kezével*), aztán eldőltem, mint egy zsák, és elaludtam. Az efféle luxynak persze ára van, például éjszaka felkuvikolni, aztán ott tehetetlenkedni három órán át, amíg visszaalszom. Na de legalább így is összehoztam hét óra alvást, halleluja.

Holnap reggel hatkor indulok, és előreláthatólag csak este nyolc után érek haza, úgyhogy valószínűleg nemhogy mosolyt nem kaptok, de egészalakos képet se. Annyi időm talán még lesz, hogy megmutassam, éppen milyen zokni meg cipő van rajtam, de ennél többre nemigen lehet számítani…

* Ha nekem kéne főznöm, akkor lenne igazán sírás és fogaknak csikorgatása. Ez is egyike azoknak az okoknak, amiért dühös vagyok a jelenlegi életemre. Én valamikor igenis szerettem főzni, sőt, kenyereket és másegyebeket is sütöttem, ehhez képest most a legtöbbször még ahhoz is tehetetlennek érzem magam, hogy egy pirítóst megvajazzak.