Amikor ma reggel összeciheltem magam, hogy letotyogjak régi és új családtagjaimmal a piacra,

aztán utána be Emesébe, el a Pepcóba zárt strapacipőt venni*, majd el a Skanzenbe, még nem sejtettem**, hogy a mai nap közepe négy órányi kontemplatív vonszolódást fog jelenteni, melyek közben a gyermekcse egy adott ponton megfőz egy skanzeni babakonyhában egy komplett ebédet, úgymint lecsó tükörtojással, gyümölcssaláta és körtés pite.

A hazaérkezés óta már benyalt egy kakasos nyalókát és két marék áfonyát, valamint a tegnapi nap akvarellmunkái után ezúttal temperafestékkel kezdett kísérletezni, melynek jelszavai valának mocskolás és pocsékolás, de hát ez van, na, macskát tartani se könnyebb, az hajnali négykor kezd ordítani, hogy a reggelijét akarja.

* Röhögök, nem tagadom. Itt még Csicsóné egyik lányának sem sikerült úgy megérkeznie, hogy a nála lévő cipőkészlet megfelelt volna a) az időjárásnak, b) a terepakadályoknak. Mi ilyenkor mindig elszáguldunk valami olyan cipőért, ami célszerű és általában fröccsöntött, aztán reménykedünk, hogy legalább az ittlétet kihúzza a kölyök lábán. Néha érnek pozitív meglepetések, egy üvöltőpink gyerekszandált például öt évvel később agnoszkáltunk egy újabb példány lábán, pedig én annak a lábtyűnek első pillantásra két hét élettartamot jövendöltem.

** Lófaszt nem sejtettem, indiánnak lenni tapasztalat.