Ma elmentünk a Szépművészetibe megnézni MS mestert, akit én még olyan régen szerettem meg, hogy Erzsébet és Mária találkozását akkor vettem meg poszter formájába’, majd felejtettem fent a vonaton, amikor afféle ingajárat során egyidejűleg felvételiztem és érettségiztem, egyik nap Budapest, másik nap Kézdivásárhely, Mária és Erzsébet pedig fent maradtak a nyolcüléses kupé sarkában, amikor leugrottam a Coronáról, hogy átugorjak a berecki gyorsra, és még idejében beérjek szóbelizni Lucian Blagából.

Kicsit felemás érzéseim vannak a kiállításról, mert ugyan mindent megtettek, amit lehetett, de talán (paradox módon) kevesebb is elég lett volna, vagy esetleg más kombinációban tárhatták volna elő azt a sok mindent, mert így egyetlen terembe lett bezsúfolva a selmecbányai oltár összes képe, az összes többi terem meg afféle fogcsikorgató módon lett telerakva attribuált meg “majdnem mintha” képekkel és grafikákkal és minden mással, nehogy azt mondják a népek, nincs ebben a kiállításban elegendő anyag. De akkor is, Erzsébet és Mária ott voltak, nőszirom-kékben meg szellőrózsa-rózsaszínben, olyan színekben, hogy nem is emlékeztem ennyire színes színekre, és ott volt a többi hat kép is az oltárról, leszámítva azt az egyet, ami elveszett, és én voltam boldog.

Posztert ezúttal nem vettem. Bármikor visszamehetek poszterszerző útra a Szépművészetibe, neszpá.