A nyár áldásos (nem) hatásai között az egyik legcukibb (nem), hogy ilyenkor úgy felpuffadok, mint a kelt tészta, ujjaim kicsiny virslikké változnak, és nincs az a folyadékmennyiség, amit ne bírnék meginni. Azonfelül néhány évente misztikus módon fájni kezd a bal sarkam is, aminek biztosan van valami logikus magyarázata, mármint hogy miért éppen a sarkam és miért éppen a bal, na mindegy.

Ezzel együtt még mindig szalma vagyok, és mivel anyósom az iccakát harminc üveg baracklekvár befőzésével múlatta el, még arra sincs esély, hogy aszongyam neki, hoppanáljunk bele a kocsiba, aztán menjünk el embereledelért. (Maci el van látva, abban hiba nincs.) Ma reggel realizáltam, hogy a házban egy morzsa kenyér sincs, én pedig ebben az istentelen hőségben nem sütök.

Hát így történt, hogy belecibáltam magam egy kellően előnytelen szabású hacukába, és elporoszkáltam a település legfehérebb lábain a legközelebbi nagybótig. (Jó, talán van valahol néhány goth lány, aki még nálam is fehérebb, de ők nem jöttek szembe, hogy hozzájuk hasonlítgathassam magam. A bótban mindenki emberszínűbb volt nálam.)

Most viszont lezuhanyzom (mai második!), aztán felpakolom ezeket a keserves lábakat valami magaslatra. A színükön persze ez nem fog változtatni.