Ma éppen hálistennek nem kell futkásznom sehová (legalábbis jelen állás szerint, de hosszú még a nap, és csak nyugtával fogjuk dicsérni). Ennélfogva pont úgy is festek, mint aki nem futkászik ma sehová.
Tegnap heroikusan nekifutamodtam a macskamászóka gatyába rázásának, mert biztos voltam benne, ha nem csinálom meg még aznap, amikor beszereztem a szizálkötelet, később egyre nehezebb lesz rávennem magam. Mivel ennek az akciónak egyre kevesebb a sportértéke, nem írok belőle külön eská-bejegyzést se, de azért van rá dokumentáció, bár a nyafogást és vicsorgást nem fotóztam le, még csak az kellett volna.
Jellemző módon amikor összeszedtem hozzá a szajrét, még egészen optimista voltam,
és amikor befejeztem a melót, szintén (lásd a ma reggeli fotót),
de közben azért volt peripeteia bőven. Például amikor kiderült, olyan ergya állapotban vannak szegény kaparóoszlopok, hogy az előre tervezettnél több szizálkötelet kell lebontanom róluk, és persze így nem lesz elég a tizenöt méter friss madzag, amit tegnap szereztem be.
Gondolom, ilyenkor az a logikus lépés, hogy az ember újra begyömöszkölődik Emesébe, és ismét meglátogatja az OBIt további szizálkötelekért*, de én inkább a siránkozást választottam, plusz felpattintottam egy Krusovicét, és nekiláttam gondolkodni.
A gondolkodás eredményeként eszembe jutott, hogy van lent a pincében az “egyszer kelljen, s jó, ha van” kategória keretein belül egy darab műfű vagy mokettszőnyeg vagy mifene, úgyhogy a fenti ábrán agnoszkálható módon azzal tekertem körbe az egyik oszlopot, kétoldalas ragasztószalag, tűzőgép, jóleszaz. Ezt persze majd még monitorozni kell, mert én ugyan bízom Mackó eszében, hogy továbbra is azt fogja kaparni, ami kaparható, de azért egy macska mégiscsak macska, így nem várhatunk tőle lehetetlent.
Ugye.
* Inkább mégsem, ha belegondolok. Két hete Bécsben idéztünk fel a RK-val egy olyan szót, ami tökéletesen leírja a Monarchia működését, ez pedig vala az a szó, hogy “slamperáj”. Meglepő módon ez az én szókincsemben is benne volt valahol az etvasz és a sparhert között, tegnap pedig újólag felidéztük az OBIban, mert a budakalászi OBI tényleg egy marha nagy slamperáj, nem egyéb. Eleve az volt felírva a kötelek mellé, hogy mérd le magadnak, édes gyermekem, de a természetes anyagúakhoz csak ollóval nyúlj, mert a melegvágó tűzveszélyes. Na persze nem volt ott olló. Volt minden szirszar, nagyrészt széjjelhányva meg a polcok alá rugdalva, de olló, az nem. (Mondtam: slamperáj.) Mivel ugyan látványosan mindegyik szizálkötél-vég melegvágóval volt elmetélve, de nekem valamiért mégse akaródzott felgyújtani az OBIt, kemény nyolcperces munkával sikerült kerítenünk egy alkalmazottat, aki odajött segíteni, aztán nekilátott elvágni a kötelet egy papírvágó ollóval, de nem egy naggyal, hanem egy egészen kicsikével.
Minden nap más - mindennap más 