Elképesztő dolog ám az emberi elme, fijajim – én azt hittem, olyannyira rottyon vagyok mentálisan, hogy ennél már nincs lejjebb. Na, ehhez képest ma már háromszor kaptam sírógörcsöt. A legelsőt hajnali négykor, amikor Maci idegtépően sipákolt a reggelijéért, miközben én az éjjel szoftverfrissült telefonomat bámultam, ami gyűlöletes derűvel közölte, hogy még egy próbálkozásom van eltalálni a pin-kódot, az (egyelőre) legutolsót meg akkor, amikor a busz már húsz perce haladt lépésben a Megyeri-hídon, és fogalmam sem volt, hogy hazaérek-e egyáltalán még ebben a rühes életben, vagy ott fogok megvénülni a híd közepén, táskámban ötven, menetközben kijavított dolgozattal.

A közbülső-másodikra is volt valami meglehetősen nyomós okom, de arra már nem emlékszem. Mondtam, hogy rottyon vagyok, ugye?