Mint láthatjátok, most sem vagyok még a topon, de ki kell evickélnem a házból, mivel a szokásoknak megfelelően megint valami bajom van bankügyileg. Ez úgy évente egyszer megesik a “hogyan érezzük magunkat kicsinek és hülyének” program részeként, merthogy évente elfelejtem a bankkártyám pinkódját vagy nem vagyok félreérthetetlenül azonosítható magammal vagy mittomén.

Ezúttal a hitelkártyámmal vannak malőrök, egy részüket a bank baszarintotta el, más részüket én, és most letotyogok hozzájuk, hogy szétszálazzuk, melyik gebaszért ki a felelős. Ha eddig véletlenül nem jöttetek volna rá, az én pénzügyi tudatosságom körülbelül egy tizenhetedik századi morva parasztéval egyenértékű – pénzt nem kérek és nem adok kölcsön, mindig tudni akarom, meddig ér a takaróm, hogy ne nyújtózhassak azon túl, és roppant gyanakvással viseltetem mindenki iránt, aki hitelt akar adni nekem. Ugye Antonín is hogy járt, azt mondta neki a házaló, hogy Szent Borbála könyökére esküszik, a Fuggerektől jött, tegye oda nyugodtan a papiros aljára azt az ikszet, egy vonás ííígy, egy vonás úúúgy, köszönöm, aztán Antonín most az olmützi híd alatt alszik, vagy legalábbis azt állítják a falubeliek, akik jártak Olmützben, én be nem tenném a lábam oda, valaki még leüt, oszt kifoszt.

Aztán mikor a RK elment Ámerikába, mégiscsak szereztem biztonsági okokból egy hitelkártyát, ami hiba volt. Eddig nem vettem vele mást, csak két buszbérletet, de most mégis le kell mennem nekem meg Göthnek a bankba, hogy végül ne kerüljek az olmützi híd alá. Vagy valami efféle. Én egy csekélyértelmű medvebocs vagyok, és a hosszú szavaktól megfájdul a fejem.