Engem kitömve kéne mutogatni, nem vitás. Totyogok ma a buszom felé, le ahajt a Iohanneumtól, oszt meglátom ezt a sarkon a kioszknál**:

Gondolataim, a napszaknak, évszaknak és végigmelózott + -betegeskedett hétnek megfelelően csigaszerű tempóban, egyik másik után, mint lassú poloskák menete lefelé az ablakkereten:

1. “Ó, milyen mókás, egy abrosz, és a közepén van egy kockakő, ez már szinte művészet.”

2. “Érdekes abrosz, pont úgy néz ki, mint egy sál.”

3. “Nahát, tényleg, nekem is van egy ilyen sálam.”

4. “….”

5. “Bakker, de hát ez az én sálam!”

Nyilván valamikor a héten hagytam el. Azt már meg nem mondom, melyik napon. És nyilván most akkor haza is hoztam.

* Ez egy vicc kezdete. Úgy folytatódik, hogy “De kisfiam, az zsiráf.” “De nagy!…”

** Ott elvben kéne árulniuk valamit, mert ki van téve egy cégér, hogy “Spejz”, de én még nem láttam nyitva sose.