A napom eddigelé a szokásos mederben folydogál: hajnali ébresztő (a szőrös terroristától), aztán reggeliztetés utáni visszaszundika, és ennek megfelelő mennyiségű nyávogás (tőlem), amikor nyolc körül mégiscsak el kéne indulni a piacra, mert mi van, ha elfogy Bogaraséknál a sárga cékla.

Tulajdonképpen mulattat, hogy az életemben viszonylag sok mindennel úgy vagyok, mint a ruhákkal is: hordom meg csinálom meg érdeklődöm iránta, aztán egyszer csak divatba jön. (Aztán persze ki is megy belőle, mert ez így szokott történni. Aztán visszatér. Nem baj, én ráérek.) Amikor huszonnégy évvel ezelőtt szombatonként piacra kezdtünk járni a RK-val, meglehetőst hülyén néztek ránk, még a barátaink is, biza. Akkoriban a bürgüncfalvi piacra szinte kizárólag ráérő nyugdíjasok és hajszolt családanyák jártak, akik még azt is megkérdezték a paradicsomostól, ez a zöld csíkos izé ehető-e már most, vagy kell még rajta érlelni, aztán innen jutottunk oda, hogy idejében kell indulni ahhoz, ne fogyjon el a sárga cékla.

Bevallom, most lehet, hogy vissza fogok dőlni egy újabb adag szundikára. Aztán jöhet egy kis gimnasztika Erikkel, mert most már tényleg ránk fér…