Hátralévő életünk leghűvösebb nyara végre méltóztatott beállni a harminc fok körüli hőmérsékre, amire még öt évvel ezelőtt is azt mondtam volna, hogy döghalál, de mostanra a “még elviselhető” kategória lett, amikor az ember előveszi a rég nem hordott paplanruhákat.

Mostanra jutottunk el abba a stádiumba, hogy muszáj lesz visszahurcolnom a cuccost a fürdésszobába, mert jelenleg minden, ami mozgatható volt, kint parkol a folyosón meg bent a vendégszobában, tovább emelve az addig is káoszos körülmények báját. Amit nem mozgattam el, azt meg mázolnom kellett, lásd a basz nagy komód tetejét, amit szintén megrágott az idő vasfoga.

Köztünk legyen szólva (kit akarok átverni, hehh) semmi kedvem sincs a hurcikáláshoz, de a padló már nem fog ennél jobban megszáradni, a komód teteje sem, és Mackó ugyan zokszó nélkül szarik a folyosón is (oda cipeltem ki a budiját), de én már kezdek aggódni, hogy valamelyik éjjel nekimegyünk a sötétben egy tereptárgynak, valószínűleg olyannak, ami kemény meg dudoros.

Oké, bevallom, tanulmányt is kéne írni, akkor meg már legalább csináljak valami kézzelfoghatóan eredményeset, mert a dolce far niente csak rövid távon kellemes. Igaz, akkor meg nagyon. És sajnos van nekem itt a házban egy szőrös családtag, aki ebben igenigen profi, mint az alábbiakban is látható…