Az életem igazi csuhajgás mostanság, annyit öltözöm, mint egy menyasszony – az is igaz, leginkább olyasmikbe, amik azzal a felkiáltással lettek betuszkolva a szekrény hátuljába, hogy “egyszer kelljen, s jó, ha van”.

Íme, exhibit A.

Még kábé egy órája van, mielőtt bedobom a mosóba, aztán felrántok helyette egy másik hasonlóan lehordott akármit. Ma hajnalban, amikor még lehetett lélegezni-forma, beraktam egy mosást, meg magamat is bedobtam hajmosóba, mert muszáj volt. Elképzelni sem tudom, hogyan bírja ezt az időt az, akinek hosszú haja van, és leengedve hordja, én ezt is majdhogynem lekotrom a fejemről, annyira idegesít.

Most egyébként is elég sok minden idegesít, a saját bamba használhatatlanságomtól kezdve a lakótársaimig, a szőrösebbik folyton kajáért csipog, a nagyobbik meg egyrészt nincs elbambulva, és képes tudományt gyártani, másrészt pedig amikor nem tudományt gyárt, akkor koszt, és nekem ehhez most nincs türelmem. Sok mindenhez nincs most türelmem. A wordpress minden ok nélkül egész délelőtt sztrájkolt, és nem tudtam bejegyzést közzétenni, apósom valamilyen talányos okból egy tálcányi vizes sót hagyott az asztalunkon, anyósom meg a reggel kimosott és kiteregetett ruháimtól harminc centi távolban kezdett olajban tocsogós rántott húsokat sütögetni.

Az a kellemetlen érzésem van, hogy körülöttem mindenki viszonylag komfortosan elvan magának, kivéve engem, nekem most az egész világ merő piszok, törmelék, izzadság és szúnyog, és csupa büdös meg rosszízű dologgal vagyok körülvéve. Nyilván az én készülékemben van a hiba, és nem állítom, hogy szimpatikus vagyok magamnak, de olyan ingerlékeny vagyok, hogy az csuda.

Lehet, hogy le kéne mennem a pincébe üvöltözni egyet a zongorának. Igen, van a pincében egy zongora. Nem, nem a mienk. Azt is elvihetnék már onnan végre.