Mámegin adategyeztetni hív a Telekom, mert lassan én leszek az országban az utolsó gumidominó, és ezúttal még csak nem is a jó öreg nyomógombos Nokiát, hanem egy Galaxy A35 5G-t fogok kicsapni nekik ehhez az asztalra, amitől végképp nem fogják érteni az egészet. Marha szívesen csinálnám az egész procedúrát onlány, de idén tavasszal személyit cseréltem, és valószínűleg jobban elhiszik nekem, hogy én vagyok én, amennyiben ott ülök előttük.
E nemes alkalomra a célnak megfelelő mogorva arckifejezést öltöttem fel egy olyan hacukához, ami leginkább a nyolcvanas évek Békéscsabáját idézi, bár Indonéziában gyártották, én pedig Esztergomban turkáltam ki valamikor tavasszal, de persze nem blogoltam be, mert megbízhatatlan vagyok. Most van rajtam először és feltehetőleg utoljára is. Ha húsz centivel hosszabb lenne, jobban komálnám, de ez a hossz nekem annyira nem jön be.
Lakk övvel és körömcipővel kéne hordani, hehe. Plusz olyan kis láncos steppelt táskával, amibe nem fér bele semmi. Ja, és dauerolt Bundesliga-frizurával, az fontos.
Emlegettem itt a kreativitás váratlan böffenéseit – hát ez bizony nem túlságosan kreatív, váratlannak se nevezném, már egy éve be volt ígérve, az pedig nyilvánvaló, hogy nem csak egyetlen böffenésbe fájt. Tulajdonképpen már tavaly majdnem kész volt akkorra, amikor elvonultunk a toszkán dombok közé, de egészen mostanáig várni kellett, hogy eldolgozzam azt a több száz rémes kis fonalvéget, és rárittyentsek egy szegélyt.
De most már kész van, és az enyéééééém.
A képekhez már-már tradicionális módon anyósom virágai közé a kertbe meg a ház elé a szoborparkba vonszoltam ki szegénykémet, és a tavalyihoz hasonlatosan ezúttal is vittem magammal személyit, ha valaki rám hívná a jardot, hogy egy papagájtarka nő közterületen egy pride-zászlóhoz hasonlatos takaróval performanszol. Eddigelé még ugyan senki sem hívta rám őket, de a világ egyre hülyébb.
A mai reggelem hajnali négykor indult a Mackó-XYZ kisrepülőgép szőnyegbombázásával, ez a szőrös disznó ugyanis azzal akarta kiharcolni a reggelijét, hogy felbüzzögött a fejem mellett a polcra, és körömlakkokat dobált a fejemre. Szerencsére nem talált, de azoknak a lakkoknak új helyet kell találnom, az is elég volt, amikor csak horgolófonalakkal csinálta ugyanezt.
Mindenesetre megetettem az éhező partizánt, és aztán visszaaludtam, álmomban meg predátorok kergettek a dzsungelben, és még most is érzem a felháborodottságot, én ugyanis edzetlen vagyok, nő, középkorú és (alapjáraton) pacifista, tehát semmiképpen sem méltó ellenfél, amit ennek a nemes fajnak a dzsungelben kéne kergetnie. Valószínűleg amúgy a szúnyogok szüremkedtek be predátorként az álmomba, plusz Maci, ugyanis kilenckor arra ébredtem, hogy szét vagyok csipkedve, a szőrös disznó meg ott alszik a fejem mellett a párnán, és közben csámcsog.
Jól kinézünk továbbra is, hehh.
Tegnap amúgy sztár lettem (az Andy Warhol által megjövendölt negyedórára, persze), mert Zsuzsi barátnőm írt rólam egy laudációt, amitől igazán meghatódtam, tényleg. Szívesen mondanám, hogy megpróbálom megszolgálni, de hát ne hülyéskedjünk, továbbra sem lesz itt más, mint káosz, kupleráj, nyivácskolás, na meg a kreativitás váratlan böffenései. Ami a káosz-kuplerájt illeti, a mai áutfit is igen jó példa erre, ezt a ruhát ugyanis két hét híján egy éve turkáltam Erdőbényén, és azóta sem volt rajtam, mégpedig azért nem, mert miután kimostam, úgy elraktam Jó Helyre, hogy majdnem egy évig nem találtam meg.
A hálóinges fiókban volt, gondosan kifordítva, és kicsikére összecsombolyítva.
Gondoltam, ez most esetleg jobban fog érdekelni titeket, nyájas olvasók, mint a párnahuzatok (bár nyilván azt sem ússzátok meg).
Mint az eddigiek alapján rájöhettetek, amikor én turkálóba megyek, csak mérsékelten szokott érdekelni, mekkora a mérete annak a cuccnak, amit megszerzek, mert nagyból kisebbet meglehetősen könnyen lehet gyártani, kicsiből nagyobbat valamelyest nehezebben, de az sem reménytelen. A konfekcióipar amúgy sem molett homokórákra van optimalizálva, az mindig bónusz, ha valami olyat sikerül kiturkálnom, ami átalakítás nélkül is oké, és nem úgy nézek ki benne, mint egy zokniba töltött disznósajt.
Nincs hát abban semmi meglepő, hogy ha valaminek megtetszik a színe-mintája meg az alapvető szabása, akkor viszem, még ha az egy 50-es méretű kezeslábas is. Mert én bátor vagyok és dicső, ja.
Na persze amikor felveszem azt az ötvenes méretű kezeslábast, kellőképpen röhejes is.
Lövésem sincs, miért gondolja azt a konfekcióipar, hogy ha valaki ötvenes ruhákat hord, az automatikusan azt is jelenti, hogy olyan hosszú karja van, mint egy orángutánnak.
Hát ez így nyilván nem maradhatott. Nyissz.
Az már ezen a ponton magától értetődő volt, hogy az ujjakat visszahajtom háromnegyedesre, aztán begumizom. Meg az is, hogy a nyakkivágást muszáj decensebbre szabnom, mert másként állandóan azt kell igazgatnom, hogy ne fittyenjen ki belőle a melltartó pántja. Az engem általában átkozott módon zavar.
Az ujjakat felhajtottam, begumiztam (erről nincs kép, el tudjátok képzelni), majd a levágott ujjarészből levágtam egy hét centi széles csíkot, félbehajtottam, és összevarrtam.
Ez került bele a nyakkivágásba afféle betét formájában,
és ennek a szélébe is bevarrtam egy gumit, biztos, ami biztos. A végén így festett az egész (a visszájáról mutatom):
És az eredmény ez lett, ni:
Mint rájöttem, a derékrésznél elég az is, ha kicsit szorosabbra húzom a megkötőt, és nem hátul kötöm össze, hanem elöl. Nyilván nem ez lesz az a ruhadarab, ami a nyár hátralévő részében le sem esik rólam, egyébként is a kezeslábasokat szeretem otthonom meghitt magányában hordani, mert ezekben pisilni mindig kihívás, és én tipikusan az a törpe vízmű vagyok, akinek azonnal kell, de itthon, és a maihoz hasonlóan nem túl forró napokon kiváló lesz.
Matatás a szokott izémicsodákkal, úgy mint kaja, horgolás, hímzőfonal, Mackó (őt már fotóztam nektek korábban többször is a héten), na meg a Szentendre-Esztergom körjárat, még nyáron is, bár ezúttal legalább más okból (Párkányban voltunk hetibevásárolni, mint említettem). És ezen a héten sem fáztunk. Galéria!
A napom eddigelé a szokásos mederben folydogál: hajnali ébresztő (a szőrös terroristától), aztán reggeliztetés utáni visszaszundika, és ennek megfelelő mennyiségű nyávogás (tőlem), amikor nyolc körül mégiscsak el kéne indulni a piacra, mert mi van, ha elfogy Bogaraséknál a sárga cékla.
Tulajdonképpen mulattat, hogy az életemben viszonylag sok mindennel úgy vagyok, mint a ruhákkal is: hordom meg csinálom meg érdeklődöm iránta, aztán egyszer csak divatba jön. (Aztán persze ki is megy belőle, mert ez így szokott történni. Aztán visszatér. Nem baj, én ráérek.) Amikor huszonnégy évvel ezelőtt szombatonként piacra kezdtünk járni a RK-val, meglehetőst hülyén néztek ránk, még a barátaink is, biza. Akkoriban a bürgüncfalvi piacra szinte kizárólag ráérő nyugdíjasok és hajszolt családanyák jártak, akik még azt is megkérdezték a paradicsomostól, ez a zöld csíkos izé ehető-e már most, vagy kell még rajta érlelni, aztán innen jutottunk oda, hogy idejében kell indulni ahhoz, ne fogyjon el a sárga cékla.
Bevallom, most lehet, hogy vissza fogok dőlni egy újabb adag szundikára. Aztán jöhet egy kis gimnasztika Erikkel, mert most már tényleg ránk fér…
Mihelyt akár hajszálnyit is normalizálódik az éjszakai hőmérséklet, én elkezdek hülyeségeket álmodni. Oké, nagyjából mindig hülyeségeket álmodok, de csak egy bizonyos hőfokon alul emlékszem rájuk, másként nemigen marad belőlük más, csak néhány fura foszlány. Nos, ezúttal a jelek szerint már elég hűvös volt az éjszaka, mert hiába aludtam pocsékul, keveset és több részletben, az álmaimra elég jól emlékszem.
Barkácsboltra volt szükségem (milyen meglepő), de a szokásos helyek nem voltak megfelelőek, valami olyan kellett, amit leginkább barkácsbolti turkálóként lehetne leírni, régi holmik meg újak, vegyest. A Metál Üzletházból (ez egy létező hely, nem vicc) kifelé jövet mondta egy pasas, aki éppen a leharcolt kisteherautójába pakolt, hogy ő tud egy helyet, ahol megtalálom a cuccokat, amikre szükségem van – az öregotthont keressem, annak a tornatermében lesz. “A legjobb barkácsboltok mindig öregotthonokban vannak”, mondta meggyőződéssel. Az álombeli MÁK olyan hülye, mint egy tányér főtt hal, megkérdezte tőle, hogy odavinné-e. Oda is vitt rendben, a kisteherautó menet közben vagy háromszor szét akart esni alattunk, a rádióból countryzene szólt (“bocsi, már öt éve nem tudok állomást váltani, mert beragadt a rádióban az a lócsics, amivel tekergetni lehet”), a műszerfalon meg poros plüsskutyák ültek sorban. Az öregotthon előtt lerakott, pápát intettünk egymásnak, ő meg elpöfögött a csotrogányán.
A tornateremben tényleg volt egy barkácsbolt, pontosabban afféle ideiglenes kirakodóvásár, szerelvények banánosládákban, egy komplett géppark felstószolva a bordásfalak mellett, pár vevőjelölt éppen a lombfújókat próbálgatta, melyiknek jobb a hangja. A kassza mellett egy afféle dickensi kinézetű öregúr ült, akinek mindenféle váratlan helyeken voltak a fején bozontos fehér szőr- meg hajpamacsok, és egy kakukkos órát javítgatott. Azt mondta, nézzek körül nyugodtan, biztos találok valami érdekest, de vigyázzak arra, hol állok meg, mert ez itt mégiscsak egy tornaterem, és ugyan kiszámíthatatlan időszakonként, de gongszót fogok hallani, és amikor megszólal a gong, akkor nagyon gyorsan menjek ki a szélre, mert akkor ér ide a körversenyes kerekesszékes rali, és azok nem ismernek sem Istent, sem embert, amikor győzni akarnak. Gondoltam, ez most valami ún. insider humor lehet, öregotthonban vagyunk, végül is, hehe. Elindultam körbe a banánosládák között, volt olyan, amelyikben minden darab ugyanannyiba került, volt, amelyikben minden bizgere más fajtájú volt más árban, de afféle láthatatlanul fogó tollal írták rá az árat a narancssárga mini matricákra, reszkető kézzel, ráadásul fogalmam sem volt, milyen devizában, mert az árak nem stimmeltek sem euróban, sem forintban. És akkor bakker tényleg megszólalt a gong, a pofák eldobták a lombfújókat, és felkapaszkodtak a bordásfalakra, a terem ajtaja kivágódott, és bezúdult a kerekesszékes rali. És eltapostak engem, de mint az állat.
Ennek a fürdésszobának a következő inkarnációja, ha megérjük, már tényleg úgy fog bekövetkezni, hogy kipakolok belőle mindent, ami nincs leragasztva, aztán átadom a tervezett átalakítások listáját egy hidegburkoló és belsőépítész teamnek, én pedig elvonulok két hétre a Seychelles-szigetekre.
Yeah, pont ennyi realitása van annak, hogy itt valaha is lesz még más is, nem csak az én tökölődéseim a teddihengerekkel. Itt ez a kupleráj tényleg úgy fog kinézni mindig, mint egy nyaraló Zamárdiban 1972-ből, a felületek négyféle zöld festékkel összemancsolva, az összes másegyéb meg a szedett és a vedett különböző változataiban.
No de sok beszédnek sok az alja, lássuk a medvét. Galéria!
A Mogorvák által összekutymolt Otexet (a kád frontján) szerintem egyelőre megtartom, nem olyan feltűnő a mássága, mint hittem elsőre. Úgyszintén megtartottam a kád és a lecsempézett perem találkozásánál a virágos öntapadó fóliacsík megoldást, szerencsére még volt belőle készleten, hogy újat ragasszak. Igazán új holmi nem is került be, csak a zuhancső-zuhanyfej párosát cseréltem le, de végül is már megértek a cserére, legutóbb a nyolc évvel ezelőtti mázgálásnál raktam újat. A szőnyegek is maradtak, bár elkezdtem kacérkodni egy szép új afgán kelim gondolatával, de nem hajt a tatár, ráérek.
Nyilván elsőre leginkább az a kérdés merül fel, miért tökörésztem én ezzel annyit, hogy ugyanúgy (vagy majdnem ugyanúgy) nézzen ki, mint azelőtt. Nos, kedveskéim, azért, mert az entrópia igen kellemetlen dolog, és ha az ember tenni próbál ellene, az röhejesen sok energiába kerül. Az egyik Columbo-részben volt, hogy a Faye Dunaway által játszott hölgyet, aki éppen estélyt tart, megdicsérik, milyen csinos, mire ő közli, hogy sok munkába került ez, most is két fűző és egy csípőszorító van rajta.* Szóval csupán csak a vicc kedvéért több munka volt megdolgozni a borításon esett kopásokat és karcolásokat, mint anno lekenni az egészet zöldre, de hirtelen.
Plusz még fiatalabb is voltam nyolc évvel, ha már az entrópiát emlegettem. Meg kevesebb dzsuva volt a fürdőszobában, bár ezt nehéz elképzelni. A múltkori izé óta viszont beforgattam ide egy komódot meg egy éjjeliszekrényt, és ezek úgy felteltek lommal, hogy egy komplett szemetes zsáknyi izét szanáltam ki, nagyrészt üres műanyag flakonokat meg más értelmetlenségeket.
A komód például, amikor végre rá tudtam fordítani a figyelmem, így festett.
A galériában láthatjátok, most hogyan fest. A rendrakás ereje, ugyi. Na persze a két stádium között volt egy olyan jelenet is, amikor lerámoltam róla mindent, és gondosan szemügyre vettem, nem igényel-e további javításokat, mert ennek is már van vagy öt éve, hogy átkentem a tetejét meg a fiókgombokat, és tartottam tőle, hogy az entrópia ezt is megrágcsálta.
Ó, én próféta lelkem.
Sebaj, ezért tettem én el az erre használt Unitop dobozát, gondosan ledugaszolva, az alján még egy deci festékkel, hogy ha szükség van rá, akkor legyen. Arra viszont nem számítottam, hogy ez a disznó egyszerűen beszárad nekem, bármennyi óvintézkedést teszek ellene. A Mogorvákhoz nem akartam elmenni egy újabb kübli Unitopért ugyanebben a kakadukék színben, mert tényleg csak egy fél decire volt szükségem, meg aztán amit a múltkor mixeltek nekem, annak alapján megingott bennük kicsikét a hitem.
Úgyhogy mivel a Trinát Unitop vízalapú festék, és amúgy is csak kozmetikai tevékenységekhez kellett nekem a komódra (=lefedni a ragyákat), nekiláttam fellöbbölni vízzel a beszáradt festéket. Ti ne csináljatok ilyet, ha nem muszáj, én se fogok. Mindenesetre sikerült valahogy előállítani egy híg festékszerűséget, ami persze messze nem fedett olyan jól, mint fiatal korában. Öt réteg került a komódra, közben nyilván mindig a megszokott száradási idővel, és a végére azért már eléggé untam a műveletet. De a ragyákat sikerült elfedni, hurrá.
Szóval a fürdésszoba, ha átmenetileg is, de kész van. Nyilván még lesz vele munka, az éjjeliszekrényen már most ott láthatjátok a felfúrandó akasztót**, és vissza kell még raknom az ablakra a függönyt (azt most a komódon látni összehajtogatva), de az egyik rúd eltört, amikor leszedtem, úgyhogy azzal is logisztikáznom kell. Szerencsére van ugyanolyan színre kent darab a házban, de az hosszabb tíz centivel, és én ezeket a dolgokat mindig megoldom előbb-utóbb (hé, még fűrészgépem is van!), perpill viszont jobban vágyom egy sörre a teraszon.
* Amúgy ő a sztoriban a gyilkos. Ezt csak azért árulom el, mert a Columbo nem egy whodunit típusú krimisorozat. További elemzésekért ajánlom munkásságom tanulmányozását, ezúttal nem azt a részét, amikor egy teddihengerrel bűvészkedem a fürdőszobában.
** Azért van belőle kettő, mert a régit szintén megette az idő vasfoga, én viszont éltem a gyanúperrel, hogy a pincében találok még egy ugyanolyat. És lőn.
Hátralévő életünk leghűvösebb nyara végre méltóztatott beállni a harminc fok körüli hőmérsékre, amire még öt évvel ezelőtt is azt mondtam volna, hogy döghalál, de mostanra a “még elviselhető” kategória lett, amikor az ember előveszi a rég nem hordott paplanruhákat.
Mostanra jutottunk el abba a stádiumba, hogy muszáj lesz visszahurcolnom a cuccost a fürdésszobába, mert jelenleg minden, ami mozgatható volt, kint parkol a folyosón meg bent a vendégszobában, tovább emelve az addig is káoszos körülmények báját. Amit nem mozgattam el, azt meg mázolnom kellett, lásd a basz nagy komód tetejét, amit szintén megrágott az idő vasfoga.
Köztünk legyen szólva (kit akarok átverni, hehh) semmi kedvem sincs a hurcikáláshoz, de a padló már nem fog ennél jobban megszáradni, a komód teteje sem, és Mackó ugyan zokszó nélkül szarik a folyosón is (oda cipeltem ki a budiját), de én már kezdek aggódni, hogy valamelyik éjjel nekimegyünk a sötétben egy tereptárgynak, valószínűleg olyannak, ami kemény meg dudoros.
Oké, bevallom, tanulmányt is kéne írni, akkor meg már legalább csináljak valami kézzelfoghatóan eredményeset, mert a dolce far niente csak rövid távon kellemes. Igaz, akkor meg nagyon. És sajnos van nekem itt a házban egy szőrös családtag, aki ebben igenigen profi, mint az alábbiakban is látható…
A nyár az az időszak, amikor az őtözködős bloggerek és Instagram-sztárok igazán formában vannak, mert végre mutogathatják a legújabb ruháikat, a kapucsínó-barna bikinis testüket meg a kilátást a tengerparti villából, ahová nyaralni mentek.
Én, öt éve kiszuperált, tíz éve turkált tunikámban, házipapucsban, a nap elől bujkálva, a hálószobai szekrény előtt: Ooooké.
Még nem értünk a folyamat végére, de gondoltam, beblogolom, mert miért ne. Ilyenkor nyáron a kajálás egyik nagy nehézsége, hogy miként ússza meg az ember a benti sütifőzit. Szerencsére mink burzsoák rendelkezünk egy CrockPottal, ami nyáron a teraszon lakik a kinti ablakpárkányon meg egy elektromos minigrillel, ami egész évben a teraszon lakik egy kisasztalon, desőt anyósoméknak van egy egészen igazi nagy gázgrillje is, ami az ő teraszukon lakik, és ezekben a banánérlelő időszakokban a nyárikonyhai tűzhely/sütő összetett feladatát látja el. Úgyhogy amit alant láttok, az mind egy szálig a teraszon sült meg főtt, bár az előkészítés egy része bent zajlott, mert a fene se fog minden ketyerét kicipelni a teraszra.
Szóval én kérem vettem egy szép nagydarab biocsirkét, aztán megfogtam ezt a receptet, és alkalmaztam. Annyi különbséget tettem vele, hogy a csirke alá nem alufóliát gyömöszöltem, hanem répadarabokat.
A végeredmény a kellő mennyiségű pöfögés után egy széteső-puhára főtt csirke lett, egy kisadag főtt répa meg kábé három deci koncentrált csirkelé.
Ezt az egészet bedugtam a hűtőbe, mihelyt már lehetett, aztán a RK később szétcincálta a csirkét, és bedobozolta a húsát. Hát, fijajim, mi egész héten ezt a csirkét ettük, és még mára is van belőle.
Kezdődött az egész wontonokkal (45 darabot hajtogattam meg, fele ment azonnal a fagyasztóba) meg az egyik bögre csirkelével. (A másik szintén ment a fagyasztóba.)
A RK tett rá ún. chili crispet is, és házi kimcsivel ette, én maradtam a kerti zöldfűszereknél.
Következő állomásként pizzát csináltunk a csirkével meg más, a hűtőben kallódó tárgyakkal, ezt anyósomékkal közösen fogyasztottuk, mert a jövő hét második felében jönnek hozzájuk az unokák, én meg egy nagylelkűségi rohamomban felajánlottam, hogy készítek majd nekik pizzatésztát, amire rárakodhatnak mindenfélét. Le akartuk tesztelni a folyamatot, no.
Én meg, bevallom, akartam használni azt a csodálatos pizzalisztet, amit a firenzei Coopban vettem sajátmárkás termékként, és nemcsak hogy gombokba került, de kenterbe ver minden pizzalisztet, amivel itthon kísérleteztem.
Grillsütőben pizzát sütni nem a legislegpasszentosabb dolog, bár anyósomnak van egy pizzaköve, de a pizzák felső része ezzel együtt is kevéssé barnul meg. Nojsz, több is veszett Mantovánál, ha a kölyköknek minőségbeli kifogásaik lesznek, kezükbe nyomjuk a helyi pizzériák telefonszámait, aztán övék a pálya.
Tegnap még mindig csirke volt a menü, ezúttal tortillatekercsekben ettük meg mindenféle zölddel, sajttal és frissen mixelt avokádókrémmel, plusz saláta.
Ma, mondanom se kell, megint ugyanazt a csirkét fogjuk enni, ezúttal vietnami módra rizspapírba tekerve és nuoc chamba mártogatva keleti káposztasalátával. Közkívánatra esetleg azt is befotózom.
(Este) Végül nem nuoc cham lett hozzá, hanem mogyorószósz, de a többi stimmelt. 🙂
Éjjel fél egy, és én még ébren vagyok, hát akkor miért ne dobnám be a hétvégi bejegyzést, technikailag már vasárnap van. Meg nyár. Az utóbbiért még mindig nem vagyok oda, de azért vannak itt nektek fotók, szép tarkák.
Istenkém, Istenkém, el se merem hinni, kivételesen nem döghalál van, hanem “csak” 27 fok, és állítólag nem is megy majd 30 fölé.
Ennek örömére fél tízig aludtam, mint egy rocksztár (leszámítva persze a hajnali Mackóetetést), és ezt akkor elszántsággal csináltam, hogy a RK inkább fel sem költött a piacramenetel ügyében. Az egy nagyon okos ember, és ismer engem, mint a rossz pénzt.
Viszont ha már emberi időjárás-féleség van, és már úgyis egy hete szárad békésen a fürdésszoba, ideje lenne helyreráncigálni a dolgokat benne. Egen, mihelyt elviselhetővé csökken a hőmérsék, engem máris elkezdenek rágicsálni a lelkifucik, hogy ezt a nyarat is úgy dobom ki az ablakon, mint a sicc, káoszok és lustálkodások közepette…
Szakmaice nekem ezt azzal kéne folytatnom, hogy “pünközsdrózsa, kiiiihajlotta zútra”, miközben valami kezdetleges koreográfiára mozgatom a Pipiske csoport gyermekcséit. Ehelyett azzal fogom folytatni, hogy “csöcs”, mert én ma éjjel abban az áutfitben aludtam, két szál csöcsben, egy lepedővel takargatván magamat a szúnyogok elől. Az eredmény meglehetősen felemás lett, merthogy olyan jól aludtam, mint a kánikula eleje óta sosem, cserébe úgy ébredtem, mint akinek a predátor kihúzta a gerincét, aztán jobb híján inkább visszadugta a helyére, de ez csak hozzávetőleg sikerült.
Na akkor, Pipiske csoport, egy-két-há, “eeelaaakarhervadni, nincski lesza kíccsa”.
Az életem igazi csuhajgás mostanság, annyit öltözöm, mint egy menyasszony – az is igaz, leginkább olyasmikbe, amik azzal a felkiáltással lettek betuszkolva a szekrény hátuljába, hogy “egyszer kelljen, s jó, ha van”.
Íme, exhibit A.
Még kábé egy órája van, mielőtt bedobom a mosóba, aztán felrántok helyette egy másik hasonlóan lehordott akármit. Ma hajnalban, amikor még lehetett lélegezni-forma, beraktam egy mosást, meg magamat is bedobtam hajmosóba, mert muszáj volt. Elképzelni sem tudom, hogyan bírja ezt az időt az, akinek hosszú haja van, és leengedve hordja, én ezt is majdhogynem lekotrom a fejemről, annyira idegesít.
Most egyébként is elég sok minden idegesít, a saját bamba használhatatlanságomtól kezdve a lakótársaimig, a szőrösebbik folyton kajáért csipog, a nagyobbik meg egyrészt nincs elbambulva, és képes tudományt gyártani, másrészt pedig amikor nem tudományt gyárt, akkor koszt, és nekem ehhez most nincs türelmem. Sok mindenhez nincs most türelmem. A wordpress minden ok nélkül egész délelőtt sztrájkolt, és nem tudtam bejegyzést közzétenni, apósom valamilyen talányos okból egy tálcányi vizes sót hagyott az asztalunkon, anyósom meg a reggel kimosott és kiteregetett ruháimtól harminc centi távolban kezdett olajban tocsogós rántott húsokat sütögetni.
Az a kellemetlen érzésem van, hogy körülöttem mindenki viszonylag komfortosan elvan magának, kivéve engem, nekem most az egész világ merő piszok, törmelék, izzadság és szúnyog, és csupa büdös meg rosszízű dologgal vagyok körülvéve. Nyilván az én készülékemben van a hiba, és nem állítom, hogy szimpatikus vagyok magamnak, de olyan ingerlékeny vagyok, hogy az csuda.
Lehet, hogy le kéne mennem a pincébe üvöltözni egyet a zongorának. Igen, van a pincében egy zongora. Nem, nem a mienk. Azt is elvihetnék már onnan végre.
Ahhoz képest, hogy mára hidegfrontot jósoltak, rosszabbul vagyok, mint mindeddig bármelyik napon. Semmi vészes, csak mostanra lett rettenetesen elegem a melegből, kicsit szédelgek is, úgyhogy jobban teszem, ha bent maradok a lesötétített szobácskámban.
Hogy ne maradjatok fotó nélkül, nesztek, ezt csinálta tegnap este a Mackó nevű, mintha nem lett volna mindkettőnknek melege. Ő is meg van buggyanva kicsikét.
Azt leszámítva, hogy úgy érzem magam, mint egy partra vetett bálna, naponta háromszor tusolok, és fehér vagyok, mint Moby Dick, emellett pedig nagyon jól érzékelhetően nyári vakációm van*, minden rózsás. Sőt pipacsos, vagy mi a nyavalyák vannak ezen a ruhán, ami már évek óta nem volt rajtam, de most előrántottam a szekrény mélyéről, mert a napi három zuhanyzás napi háromszori ruhacserét is jelent. A hajamról már ne is beszéljünk, az kitartóan törekszik a sztratoszféra felé, én meg hagyom neki, mert minden megzabolázási kísérlet külön energiát igényelne, az meg ebben a nagy melegben amúgy is hiánycikk.
* Az őszi félévre vonatkozó leveleket kapok diákoktól, valamint lelkifuci harapdálja az oldalamat, hogy csinálni kéne valamiket gyószangyószan, amíg még ráérek, például tanulmányt kellene írni, és rendet rakni, és csapágyasra hajtani szegény Eriket, amíg megtehetem, mert augusztus végétől kezdve tényleg nem lesz időm a munkán túl semmire. Ha ez nem vakáció, akkor nem tudom, mi az.
Minden nap más - mindennap más 