Ebben a vircsaftban minden van, de tényleg. Igaz, nagy része széthajigálva, de kicsire nem adunk: ha valamit meg kell keresni, akkor csinálunk a közepes káoszból monstre káoszt, oszt egyszer csak meglesz az a gumírozott bokarögzítő zokni, ami nem tudni, mikor és miért került be a házba, de most megvan, és én felhúztam.

Tegnap ablakpucolás közben ugyanis ismételten kiment a bokám, amivel el is dőlt az este programja, miszerint nem megyek sehová, mert ne kísértsük a sorsot. Piacra persze így is muszáj menni, de most megvan ez a gumizokni, és én fel is ráncigáltam magamra valahogy. A jobb lábfejemben a vérkeringés persze azt mondta erre, hogy izé, ezt talán nem gondoltad végig.

Az ablakok is ugyanezt mondták, még nem végeztem az összessel, pedig még ma reggel is azokat redváztam pizsiben. Tényleg pizsiben.

Búsan meg kell jegyeznem, hogy ablakpucolásban meglehetősen tehetségtelen vagyok, mindig csíkos lesz a végeredmény, pontosabban csak akkor, amikor rásüt a nap, de akkor nagyon, pedig már minden jótanácsot kipróbáltam, amit ablakpucolással kapcsolatban kapni lehet. Épp ezért köszönöm, nem is kérek újabbakat, tényleg nem. Ha csíkos, akkor csíkos, ott bassza meg a csákováci rosseb.

Közben ma a RK is hazajön, úgyhogy szétteríti a saját dzsuváját az eddig meglévők mellé, és valamit főznöm is kéne neki, és Maci ma hajnalban fél háromkor kezdett a reggeliért pattogni, aztán ki is hányta azt a reggelit. Mit ne mondjak, nem vagyunk a topon…