Dzsí, a legutóbbi bejegyzés óta annyi minden történt a szokásos unalmas-forma módon, hogy csak a fejem kapkodom. Töltsetek magatoknak egy teát vagy kávét, hosszú lesz.

Mindenekelőtt: én most itthon vagyok éppen,

de a mellékelt ábrából leszűrhetően csak nemrég értem haza a “verjünk szeget a bakancsunkba” verseny második helyezettjeként. Az első hely feltehetőleg annak járna, aki nem busszal hozza haza Tovét a gépek kórházából.

Jaja, amikor a RK meg Emese hazafuvarozták nekem Eriket, Tovét is belódítottam a csomagtartóba, mert ő működött ugyan, de igen erratikusan csinálta, teljesen ötletszerűen váltogatva az öltésfajták és lépéshosszok között. Gondoltam, én hiszek annyira a Gépek Kórházának Nagy Varázslójában, hogy Tovénak is helyreüti az esze tokját. Nos, ez megtörtént, de a Nagy Varázsló azt mondta nekem telefonba, hogy igazából nem biztos abban, meg tudná ismételni, mert az egész olyan volt, mint egy puzzle, amihez nincs mintalap.* Mindenesetre már kedden azt terveztem, ma délelőtt elmegyek Tovéért, veszek kenyeret a Heim pékségben, plusz még ami szembejön készétel, fene se fog főzni.

A plusz még ami szembejön készétel ezúttal a helyi Rávantűzve családtól származik, gombás csirke pirított tésztával, és hirtelen ötletből azt mondtam, dobjanak rá egy szerencsesütit is.

Hátizé.

Ennél azért többet vártam tőletek, srácok, ez nálam alap. No de vissza tegnaphoz.

Levizsgáztattuk a népség-katonaságot, mind a nyolcat, és ennek során megtörtént az a világraszóló sosevolt extra is, hogy mindenki jeles rendű diplomával távozott. (Ez egyébként összességében nem egészen megvalósíthatatlan olyan esetben, amikor hat részjegyből áll össze a végeredmény, és négy ötventől már jeles diploma jár, de ezt csak úgy mondom.)

És akkor hazajöttem, volt enyhe ború, én meg a lakásba érve azt mondám, hehh, akár most is elmehetnék Tovéért. Isteni szerencse, hogy nem tettem. Húsz perccel később már dió méretű jegek potyogtak, én meg kétségbeesetten rohangáltam a lakásban bezárni az összes bukóra állított ablakot, amelyek mellett-alatt-fölött eddig szokatlan helyeken gyött be a víz, és közben a szél csapkodott mindent, amit bírt, az egyik ablakot például kitépte a kezemből, amikor be akartam csukni, és ettől bevágódott a szoba ajtaja meg minden. Akkora hangzavar volt, hogy amikor menet közben meghallottam valami üvegcsörömpölést, biztos voltam abban, valamelyik ablak tört be, de nem megvoltak mind, és amikor elállt az eső, és én körbejártam a birtokot, megvolt a szomszédban is minden ablak. Vajon mi tört össze, na vajon mi.

Nos, minden kérdésre megjön a válasz előbb-utóbb, általában akkor, amikor már nem igényeled. Például hajnali kettőkor, amikor kimennél pisilni. Sötétben. Mezítláb.

A lámpa búrája*** volt az a plafonról. Radai rosseb.

No de még a vihar alatt a Mackó nevű elkezdett, hogyismondjam, atipikusan viselkedni. De annyira, hogy én felhívtam az állatkórházat, hogy a macska előbb a mancsát emelgette, aztán besántikált az ágy alá, aztán mikor kicsalogattam, nyikorgott, eldőlt, és nem tudom talpra állítani. (Retrospektíve az lehetett volna az első gyanúm, hogy előttem ért a budihoz meg az üvegcserepekhez, de hát mikor kiszedtem az ágy alól, amúgy is azzal kezdtem, hogy végigtapogassam a mancsikáit, nincs-e rajta valami sérülés.) Az állatkórházban kedvesek, ámde tanácstalanok voltak, és amikor megkérdeztem, adhatok-e enni neki, azt mondták, persze, hátha a riadalomtól leesett a vércukra. Ez ugyan elég hülyén hangzott, de mit értek én a lovakhoz. Megetettem Macit, aki mindazt felzabálta, ami a tányérjában volt, utána pedig kényelmesen csámcsogva odavonult a foteljéhez, hogy akkor most fésülést kér.

Jól van, na, nekem reszketett a kezem, ő meg ficergett, de akkor is, hát marhára nem így néz ki egy olyan macska, aki tíz perccel korábban még rám hozta a frászt. Mindenesetre most gondosan monitorozom az ő állapottyait, és átmenetileg felfüggesztem a fogyókúráját, de egy kis cetlin strigulázom, hányszor kér enni és mennyit, hogy aztán belőjük valahová az adagot az ideális és az igényelt közé. Meg vagyok én áldva ezzel a szőrössel is, no.

Összességében viszont mi még mindig elég jól jártunk, lámpabúra (blöe) ide vagy oda. Az alábbi képeket a városban lőttem ma, és már elég jól haladtak a káosz elpucolásával, de az urbánus tájsebek bizony velünk maradnak…

* A Husqvarna 1997 óta nem gyárt varrógépet, és Tove típusa, a Viking 5610 Vanessa** egyébként sem volt kapható Magyarországon még akkor se, amikor lehetett volna. Én is csak alapos búvármunkával találtam meg, egyáltalán milyen fajta őkelme.

** Vanessa egy frászt, hát nézzetek rá, így fest egy Vanessa?

*** Zsigeri undorom van a búra hosszú ú-jától, de most már ez a helyes, blöee. Az AkH szarjon sünt.