Mindig találni valamit, amire táthatjuk a szánkat, még akkor is, amikor amúgy kisül az agyunk, vagy elveri a jég.
június 2024 havi bejegyzések
11/303 – Gumizokni
Ebben a vircsaftban minden van, de tényleg. Igaz, nagy része széthajigálva, de kicsire nem adunk: ha valamit meg kell keresni, akkor csinálunk a közepes káoszból monstre káoszt, oszt egyszer csak meglesz az a gumírozott bokarögzítő zokni, ami nem tudni, mikor és miért került be a házba, de most megvan, és én felhúztam.
Tegnap ablakpucolás közben ugyanis ismételten kiment a bokám, amivel el is dőlt az este programja, miszerint nem megyek sehová, mert ne kísértsük a sorsot. Piacra persze így is muszáj menni, de most megvan ez a gumizokni, és én fel is ráncigáltam magamra valahogy. A jobb lábfejemben a vérkeringés persze azt mondta erre, hogy izé, ezt talán nem gondoltad végig.
Az ablakok is ugyanezt mondták, még nem végeztem az összessel, pedig még ma reggel is azokat redváztam pizsiben. Tényleg pizsiben.
Búsan meg kell jegyeznem, hogy ablakpucolásban meglehetősen tehetségtelen vagyok, mindig csíkos lesz a végeredmény, pontosabban csak akkor, amikor rásüt a nap, de akkor nagyon, pedig már minden jótanácsot kipróbáltam, amit ablakpucolással kapcsolatban kapni lehet. Épp ezért köszönöm, nem is kérek újabbakat, tényleg nem. Ha csíkos, akkor csíkos, ott bassza meg a csákováci rosseb.
Közben ma a RK is hazajön, úgyhogy szétteríti a saját dzsuváját az eddig meglévők mellé, és valamit főznöm is kéne neki, és Maci ma hajnalban fél háromkor kezdett a reggeliért pattogni, aztán ki is hányta azt a reggelit. Mit ne mondjak, nem vagyunk a topon…
11/302 – Durc
A mai nappal kapcsolatban az a fő tervem, hogy festékfoltos lipityánkában, ámde vérző szájú anyatigrisre festett szájjal dzsuvátlanítok a lakásban, ahol már megint elszabadult a pokol. Aztán az időjárás és mentális állapotom függvényében vagy elmegyek a ma esti collegiumi megahajcihőre, vagy nem.
Ha durcásnak látszom, az azért van, mert az vagyok. Kis túlzással nekem itt ebben az életben mindenki meg akarja mondani, hogy mit csináljak, miért és hogyan, de segítséget nem adnak hozzá, azt pedig senki sem kérdezi meg, hogyan érzem magam, csak újabb feladatokat akasztanak a nyakamba azzal a felkiáltással, hogy jóleszaz.
Nem lesz jó.
Eská 11/33 – Pasztell
Látszatra ugyan csak azt lehetne mondani, hogy meh, nem jut ennek a MÁKnak eszébe semmi új (és ez speciel igaz is), de ezeket a párnalapokat még a firenzei ottcsücsü utolsó heteiben horgolgattam abból a fonalból, ami a hobbiszatyromban elcipelt készletből maradt.
Hazautazás után is alig néhány hónapomba került, hogy párna legyen belőlük. Mondhatni bagatell. Főként ebben a bolondokházában, ahol egyes projektek akár éveket is csúsznak. Ezeknél viszont kifejezetten büszke vagyok arra, hogy úgy festenek, mintha szándékosan terveztem volna ilyen fifikás pasztellesre őket, nem pedig azt számolgattam volna közben, hogy na ebből a fonalból kitelik-e még egy sornyi marokkói szív vagy sem.
Jó, akkor még gyártok néhány új párnahuzatot, ötlettel úgyis tele a padlás. Új kanapéhoz új párnahuzatok dukálnak, végül is.
11/301 – Után
Dzsí, a legutóbbi bejegyzés óta annyi minden történt a szokásos unalmas-forma módon, hogy csak a fejem kapkodom. Töltsetek magatoknak egy teát vagy kávét, hosszú lesz.
Mindenekelőtt: én most itthon vagyok éppen,
de a mellékelt ábrából leszűrhetően csak nemrég értem haza a “verjünk szeget a bakancsunkba” verseny második helyezettjeként. Az első hely feltehetőleg annak járna, aki nem busszal hozza haza Tovét a gépek kórházából.
Jaja, amikor a RK meg Emese hazafuvarozták nekem Eriket, Tovét is belódítottam a csomagtartóba, mert ő működött ugyan, de igen erratikusan csinálta, teljesen ötletszerűen váltogatva az öltésfajták és lépéshosszok között. Gondoltam, én hiszek annyira a Gépek Kórházának Nagy Varázslójában, hogy Tovénak is helyreüti az esze tokját. Nos, ez megtörtént, de a Nagy Varázsló azt mondta nekem telefonba, hogy igazából nem biztos abban, meg tudná ismételni, mert az egész olyan volt, mint egy puzzle, amihez nincs mintalap.* Mindenesetre már kedden azt terveztem, ma délelőtt elmegyek Tovéért, veszek kenyeret a Heim pékségben, plusz még ami szembejön készétel, fene se fog főzni.
A plusz még ami szembejön készétel ezúttal a helyi Rávantűzve családtól származik, gombás csirke pirított tésztával, és hirtelen ötletből azt mondtam, dobjanak rá egy szerencsesütit is.
Hátizé.
Ennél azért többet vártam tőletek, srácok, ez nálam alap. No de vissza tegnaphoz.
Levizsgáztattuk a népség-katonaságot, mind a nyolcat, és ennek során megtörtént az a világraszóló sosevolt extra is, hogy mindenki jeles rendű diplomával távozott. (Ez egyébként összességében nem egészen megvalósíthatatlan olyan esetben, amikor hat részjegyből áll össze a végeredmény, és négy ötventől már jeles diploma jár, de ezt csak úgy mondom.)
És akkor hazajöttem, volt enyhe ború, én meg a lakásba érve azt mondám, hehh, akár most is elmehetnék Tovéért. Isteni szerencse, hogy nem tettem. Húsz perccel később már dió méretű jegek potyogtak, én meg kétségbeesetten rohangáltam a lakásban bezárni az összes bukóra állított ablakot, amelyek mellett-alatt-fölött eddig szokatlan helyeken gyött be a víz, és közben a szél csapkodott mindent, amit bírt, az egyik ablakot például kitépte a kezemből, amikor be akartam csukni, és ettől bevágódott a szoba ajtaja meg minden. Akkora hangzavar volt, hogy amikor menet közben meghallottam valami üvegcsörömpölést, biztos voltam abban, valamelyik ablak tört be, de nem megvoltak mind, és amikor elállt az eső, és én körbejártam a birtokot, megvolt a szomszédban is minden ablak. Vajon mi tört össze, na vajon mi.
Nos, minden kérdésre megjön a válasz előbb-utóbb, általában akkor, amikor már nem igényeled. Például hajnali kettőkor, amikor kimennél pisilni. Sötétben. Mezítláb.
A lámpa búrája*** volt az a plafonról. Radai rosseb.
No de még a vihar alatt a Mackó nevű elkezdett, hogyismondjam, atipikusan viselkedni. De annyira, hogy én felhívtam az állatkórházat, hogy a macska előbb a mancsát emelgette, aztán besántikált az ágy alá, aztán mikor kicsalogattam, nyikorgott, eldőlt, és nem tudom talpra állítani. (Retrospektíve az lehetett volna az első gyanúm, hogy előttem ért a budihoz meg az üvegcserepekhez, de hát mikor kiszedtem az ágy alól, amúgy is azzal kezdtem, hogy végigtapogassam a mancsikáit, nincs-e rajta valami sérülés.) Az állatkórházban kedvesek, ámde tanácstalanok voltak, és amikor megkérdeztem, adhatok-e enni neki, azt mondták, persze, hátha a riadalomtól leesett a vércukra. Ez ugyan elég hülyén hangzott, de mit értek én a lovakhoz. Megetettem Macit, aki mindazt felzabálta, ami a tányérjában volt, utána pedig kényelmesen csámcsogva odavonult a foteljéhez, hogy akkor most fésülést kér.
Jól van, na, nekem reszketett a kezem, ő meg ficergett, de akkor is, hát marhára nem így néz ki egy olyan macska, aki tíz perccel korábban még rám hozta a frászt. Mindenesetre most gondosan monitorozom az ő állapottyait, és átmenetileg felfüggesztem a fogyókúráját, de egy kis cetlin strigulázom, hányszor kér enni és mennyit, hogy aztán belőjük valahová az adagot az ideális és az igényelt közé. Meg vagyok én áldva ezzel a szőrössel is, no.
Összességében viszont mi még mindig elég jól jártunk, lámpabúra (blöe) ide vagy oda. Az alábbi képeket a városban lőttem ma, és már elég jól haladtak a káosz elpucolásával, de az urbánus tájsebek bizony velünk maradnak…
* A Husqvarna 1997 óta nem gyárt varrógépet, és Tove típusa, a Viking 5610 Vanessa** egyébként sem volt kapható Magyarországon még akkor se, amikor lehetett volna. Én is csak alapos búvármunkával találtam meg, egyáltalán milyen fajta őkelme.
** Vanessa egy frászt, hát nézzetek rá, így fest egy Vanessa?
*** Zsigeri undorom van a búra hosszú ú-jától, de most már ez a helyes, blöee. Az AkH szarjon sünt.
11/299 – Dagadék
Amikor egy februári reggelen a busz felé haladvást kibicsaklott a jobb bokám, vajmi kevéssé számítottam arra, hogy pontosan ugyanez történik meg majd velem egy júniusi reggelen is, ugyanazzal a bokával, mégpedig majdnem pontosan ugyanott, csupán két méterre az előző bűntény helyszínétől. Ha ez egy állandó trend része lesz, hát nem tudom, mit csinálok. Egyetlen vigaszom egyelőre, hogy a jelek szerint az ízületeim gyengék, de lazák is: estére már csak annyi maradt a balesetből, hogy az egyik bokám két centivel vastagabb a másiknál, értelemszerűen az, amelyik kicsuklott alólam. Fájni is csak igen mérsékelten fáj. Ez némi bizakodással tölt el egy olyan napon, amikor egyébként is fájni fog nekem az élet a délutánig tartó államvizsgáztatás alatt.
Nyilván a cipő kiválasztásával kellett a legtöbb időt eltöltenem a mai áutfitnél, merthogy olyan kellett, ami nem bántja a bokicámat. Cserébe a hajam meg se szárítottam, úgyis megszárad a buszon, amíg odaérek Esztergomba.
11/298 – Facsar
Első államvizsga-nap. Ilyenkor szoktam elmondani, hogy én ezeket engesztelhetetlenül utálom, ezúttal sincs másként, pláne a ami időjárással súlyosbítva. Még hét óra sincs, de belőlem már facsarni lehetne a vizet.
Egyre nagyobb batyukkal fogok közlekedni, mert a horgolóprojektem kinőtt Isten markábul, és felzaklatott idegeim csillapítására még mindig az a legjobb megoldás, ha legalább a kezem lefoglalom valamivel. Hát akkor rajta, hóóó-rukk.
Eská 11/32 – Kanáltündérek
Mint már tudjátok, tegnap este Esztergomban múlattam a szárnyas időt, szintehogy szó szerint, a héten ehhez vágtam ki egyik kellemetlenül kánikulai délutánon harmincöt darab tündérszárnyat békazöld habgumiból, szolgálatukra.
A Múzeumok Éjszakáján kézműves néninek lenni részint jó, részint rossz. Hogy a rosszat vegyem előre, nemigen tudok elképzelni senkit, akinek az lenne a kedvenc programja, hogy este negyed tízkor az utolsó hazavezető buszra várjon megállóban. Még ha legalább egyedül lettem volna, de nem, volt még velem hatszáz szúnyog – azóta nem láttam-hallottam, de főként éreztem ennyit, hogy a 2013-as árvíz levonult. Talán nem véletlen az egybeesés, hm. Plusz még emiatt lecsúsztam az Ivan Danról is, ami itt Szentendrén a dalmát szentiván, és ehhez van mindenféle utcazene, meg rengeteg kis piláccsal vannak kirakva az utcák és terek, egészen mesés, és az időpontra való tekintettel szinte turistamentes, ami pláne maga a bűbáj. De hát ez van, no.
Még csütörtökön felhívtak a szervezőktől, hogy mikorra érek oda a hattól kezdődő programra, mire én, hogy fél hatra. Mire ő, hogy de hát az előkészületekkel kész leszek addig? Mire én, némiképp tanácstalanul, hogy de hát ez egy kézműves tevékenység, nem? Ezt egy kis úgyszintén tanácstalan hallgatás fogadta, amit nem egészen értettem. Csak miután letettem a telefont, akkor világosult meg bennem, hogy a kézműves tevékenységet én a jó öreg óvónéni definícióban használom, amihez alap, hogy az ember komplett motyóval érkezik, és mire a gyerekek begyünnek a szobába, már minden be van készítve a popójuk alá.
Csak hogy ennek képet is adjak, ez volt az én motyóm:
Az irodámból még jött hozzá egy tűpárna tele hárászvarró tűkkel, három további gombolyag, valamint öt további olló, köztük egy balkezes.
A koncepció az volt, hogy az embernek nincs mindig a lakásában egy komplett hobbibolt. (Ezt én ilyenkor olyan meggyőzően szoktam elmondani, mintha az enyémben nem lenne.) A fakanálbáb-készítésről nem kell lemondani akkor se, ha csak kínaibótos bambuszkanalaink vannak és összevissza színű fonalaink, ruhát bármikor lehet gyártani pusztán papírszalvétákból, és a habgumit csak azért mutatom, hogy lássák, ebből is lehet, mert ha egyébként nincs, akkor színes papírral simán helyettesíthető.
A társaság a kellő tarkaságban képviseltette magát – van egy szokás szerint gyermekprogramokra vadászó múzeumokéjszakájás szortiment, jóformán sose ugyanazok, de jellemzően úgy festenek, hogy egy csomó szégyenlős kisleány anyukákkal és apukákkal, esetleg hangos kisleányok ugyanazzal a ksérettel. Vannak persze mindig outlierek is, például egy túlmozgásos középcsoportos (őt arra tanítottam meg, hogyan kell sapkabojtot csinálni), három tanítványom (közülük ketten a fogadópultnál, de besunnyogtak egy műsorszünetben), egy nagymama, aki ötletekért jött be, hogy mit tudna vakációban csinálni az onokákkal, és így tovább. A legérdekesebb valószínűleg az a gimis párocska volt, egy fiú meg lány, akik szintén a tesóknak akartak szállítani ötleteket hazulra, és becsülettel meg is csináltak egy-egy kanáltündért, majd sűrű köszönetek között távoztak. Nyilván fél kilenckor zúdult be a legnagyobb csoport, akiknél egyszerre nyolc gyerek akart kanáltündért csinálni, mert akkor ért véget a díszteremben a mesejáték, és ehhez nekem fel kellett rontani az irodámba további fonalakért, de szerencsére volt bőven, úgyhogy gond nélkül végigvittem még az utolsó bandát is. Talán öt habgumi szárny maradt a végére, tehát elég jól kiszámítottam a részvételt (volt nálam sablon és további habgumi-lapok, ha mégse így esett volna), és öt perccel kilenc után még arra is jutott pár másodperc, hogy letakarítsam az asztalokat, szemét a kukába, pompás. A motyót már csak behanyigáltam a szatyromba, és beadtam megőrzésre a portára. Még az irodámba se mertem felszállítani, nehogy lekéssem a buszt, de holnap úgyis megyek államvizsgáztatni, szóval nem marad ott in aeternum.
A forgalom miatt csak a legelső kanáltündérről volt érkezésem fotót készíteni, azt egy anyukával-apukával érkező tolókocsis kislány csinálta, és úgy vitte magával, hogy a tolókocsi fogantyújára volt akasztva.
Összességében sikeres programot zártam, no. Most viszont pihennem kell gyorsan és sokat, mert a következő három nap államvizsgáztatással fog zajlani, amikor is minden nap hétkor rontok ki a házból, és késő délután rontok vissza bele, plusz a szokásos mentális terhelés, amikor az ember a legstrammabb tanítványait látja bőgni összehuttyanva. Már alig várom. (Nem.)
11/297 – Azonmódulag
A héten nagyon meleg volt, úgyhogy amikor tehettem, bent kuksoltam, de persze az se veszélytelen, a kád szélével való találkozás során produkáltam a térdemre egy méretes plezúrt. Erik elment a gépek kórházába, majd azonmódulag haza is jött feljavítva. Tegnap este az utolsó busszal hagytam el Esztergomot. Maci pedig, mint a mellékelt ábrák mutatják, meglehetősen cuki volt mindvégig, bár a hajnali vinnyogásokat abbahagyhatná végre, nem éheztetjük mink őtet annyira, hogy már fél négykor kajáért sipákoljon. Galéria!
11/296 – Jelentős
Az ilyen napokról már egészen korai időpontban tudni, hogy ez is az ördögé lesz, mert ugyan a reggel szemerkével kezdődött, de ez csak annyit tesz, hogy “JELENTŐS PÁRATARTALOM”, végig nagybetűvel.
A piacra hozzávetőleg csak azért mentünk le, hogy visszafelé elverhessen minket az eső. Azóta se jobb, most már kisütött a nap is. Szauna, no.
És nekem még délután el kell pendliznem Esztergomba.
11/295 – Grájfer
Mivel tegnap hazajött rövid itt-tartózkodásra a Repülő Kutató (vasárnap már megy vissza Prágába), gondoltam, kihasználom őt meg Emesét, és elmentünk Erikért.
A varrógépszerelő régi meghitt viszonyt táplál Erikkel (lásd például itt), melynek lényeges része, hogy Erik egy cukibogyó, akivel én nem bánok elég szépen. Nos, ez így igaz. Mindenesetre ezúttal is megreparálta a kilazult grájfert meg a tűbefogó anyámkínját, meg kicserélte az ékszíjat, meg más izémicsodákat is gatyába rázott, és ezért én megadóan végighallgattam, hogy ne tegyek Erikbe százas tüvet, csak nyolcvanast, és ne varrjak vele farmeranyagot se, mert Erik egy gyöngéd lélek, aki törődést igényel. (Ha tudná szegény feje, miket varratok én Erikkel, hejj.) És aztán fizettem, mint a katonatiszt, mert a ledorongolással együtt is megért nekem tizenkétezer forintokat, hogy Erik itthon legyen, én pedig végre fel tudjam hajtani apósom frissen vásárolt lidlis pólóját, ami számára nem eléggé fashionable hosszban gyártódott, márpedig holnap reggel balatoni nyaralásra utaznak.
Én nem megyek balatoni nyaralásra, hanem holnap reggel a piacra utazom ezen a két lábon itt, majd este Esztergomba a 880-as busszal, hogy a Múzeumok Éjszakáján legyek attrakció kézműves néni hattól kilencig, ha esetleg becsámpázik valaki, aki szalvétaruhás fakanálbábokat óhajt gyártani. Valamit asszem nagyon elcsesztem az életemmel kapcsolatban.
11/294 – Viszonyok
Mára harminchárom fokot jövendöltek kies kis falunkba, úgyhogy a mai napot is szellőztetéssel kezdtem valamivel három után, amiben az volt az egyik fő trükk, hova dugja az ember a macskát akkor, amikor annak kedvenc hálószobájában tökig tárja az ablakokat. Szerencsére Mackó igen alkalmazkodóképes, mindenekelőtt enni akar, és ha már megkapta a nulladik reggelit meg aztán az első reggelit is, talál magának dögölészőhelyet, ha muszáj.
A tegnapi napból ítélve az lesz a program, hogy kábé tizenegyig maximum pozitúrát fog váltani ezen a pokrócon, aztán megjelenik, és a második reggeliért nyikorog. Úgy legyen.
Én ma nem óhajtom elhagyni a körletet, van itthon is tennivaló bőven. Az időjárási viszonyokon nem tudok változtatni, hát jobb híján kihasználom azokat: vacsorát a teraszon főzök majd a CrockPotban, és annyiszor fogom a mai nap folyamán megetetni a mosógépet, ahányszor csak lehetséges. A nyári paplanjaink már egy órája ki vannak teregetve az udvaron, és kecskebéka legyek, ha délig nem száradnak kopogósra…
11/293 – Bőrönd
Emlegettem már nektek katonatiszt nagyapám példabeszédét a bakáról, aki menetelés előtt szöget ver a saját bakancsába, mintha nem lenne baja épp elég anélkül is. Nos, miután tegnap bementem Budapestre értekezni, azt pedig ötven perccel a kezdete előtt lemondták, én pedig próbáltam kedves és udvarias lenni, miközben épp egy emberek és kutyák által dúsan összepisált pesti utcán vergődtem a cél felé a hőségriadó közepén, na mit csináltam máma, na mit?
Úúúgy van, az a bőrönd egy régi ismerősünket rejti. Én bizony elcűgöltem Eriket a gépek kórházába. Nyilván busszal mentem-jöttem, mert mindennek van határa, de ez az Erik asszem hízott, vagy én lettem rozzantabb, mert félúton a buszmegálló felé istenbizony azt hittem, leszakad a karom.
11/292 – Pacal
Ha belefeccölnék némi energiát, minden bizonnyal számos olyan dolgot tudnék elősorolni, amit kicsi szívem összes hidegével utálok, de most első blikkre csak kettő jut eszembe: a pacal meg az értekezletek.
A kettő között az a különbség, hogy a pacalt ki tudom iktatni az életemből, az értekezleteket viszont nem. Sőt, a közeljövőmben a szokásosnál is több várható belőlük. Szóval ha az lenne a kérdés, miért nem vagyok ezúttal olyan tarka, mint a papagáj segge, hát ezért. Próbálok beleolvadni a háttérbe, amennyire ez lehetséges. Ráadásul mindezt harminciksz fokban kell nekem abszolválni, amikor a legszívesebben nem mennék sehová, mert abból mindig csak baj lesz, hiába vagyok vastagon bekenve mindenféle napvédőkkel meg hiába van rajtam kalap, ez az időjárás egyszerűen nem nekem van kitalálva, slussz.
Egy kis szerencsével a pofámat nem fogom túl nagyra nyitni, mert onnantól nyista szép tervek a háttérbe olvadással kapcsolatban.
11/291 – Henye
Mert egyesek csak henyélnek, míg kettesek már órák óta dolgoznak. (A félreértések elkerülése végett: Maci henyél, én dolgozom, még ha ebből a képből nem is látszik. Grr, munkahelyi levelezés és más csatolt kellemetességek.)
Eská 11/31 – Sokadik felvonás
Mackó már megint leamortizálta a mászókáját,
úgyhogy én ismét megjavítottam.
Ezt még eljátsszuk néhány körön át. Következőkor a huzatot is megpróbálom lecserélni rajta.
(Csak afféle zárójelben jegyzem meg, hogy ez remekül illeszkedik a családi tradíciókba: amikor anyósomat felkérték, hogy legyen miniszter, kitakarította mindkét teraszt, amikor a RK-t arra, hogy intézetigazgató legyen, ő egy fél napig főzött. Belőlem tanszékvezetőt akarnak csinálni, úgyhogy újrabéláztam a macskamászókát.
Franc a megküzdési stratégiáinkba, mondok.)
11/290 – Stencil
Van egy csomó szép és kedves és érdekes dolog ebben a világban, és én továbbra is dolgozom azon, hogy ezeket észrevegyem, legyen az egy üres szentendrei utca, zuglói minipark hortenziákkal, a Bűnök Barlangja fényei, az eső után hirtelen kinőtt gombicák a kertben, a BME neogót épületkéje, váratlan pipacsok és aszfaltstencilek meg a legkevésbé sem váratlan nyivogógép, akit épp telibe süt a nap. Galéria!
11/289 – Tendencia
Már megint özv. Baradlay Kazimirné embert fordító idői jönnek, és én nem különösebben komálom ezeket az időket, mert általában ezek azt jelentik, hogy többet kell dolgozni és idegeskedni, cserébe gyakorlatilag nem jut ideje az embernek arra se, hogy feltegye a lábát egy székre, és békében megigyon egy kávét.
Nna, használjuk ki, amíg még lehet.
Ezt a blogot akár át is minősíthetném echte nyafogóbloggá, mert folyton nyígok valami miatt, és őtözködésileg is csak annyit tudok nyújtani, hogy időnként előrántok egy pöttyöskét, aztán akszeszorizálom. Ez a tendencia persze az olvasottságon is nyomot hagy (= az meredeken csökken), de hát ennek is megvan a magyarázatja, mert nem csak én vagyok mostanság igenigen unalmas, de általában az őtözködős blogok is a kihalóban lévő állatok közé tartoznak, mindenki átmegy az Instagramra.
Nyilván az sem segít a helyzeten, hogy három és fél hónapig világjáró egérkét játszottam Firenzében, mert az természetesen igenigen izgi volt és olvasmányos, de amióta visszamásztam az eceteshordóba, jóformán csak munkába meg piacra járok.
QED.
11/288 – Libafos
A zöld a remény színe meg a libafosé. Ez most inkább a libafosok ideje, most tettem le a telefont egy olyan beszélgetés után, ami… á, áááá, ÁÁÁÁÁáááááÁÁÁÁÁ.
Megyek vizsgáztatni.
Minden nap más - mindennap más 