Íme, egy néma nő.

Ó, bárcsak. Akkor megtanulnám a jelbeszédet, oszt kalap. Ehelyett a számon olyan hangok jönnek ki, amilyeneket Erik szokott produkálni, ha négy réteg bútorszövetet próbálok varrni vele egyidejűleg. A helyzet amúgy igencsak rohamos gyorsasággal romlott le ilyen szépen: tegnap du. 15:40-kor befejeztem a szerdai hatszornegyvenötperc pofázást, és mire ötkor leszálltam a buszról, csak annyit tudtam mondani, hogy Croatoan, azt is olyan hangon, mint B-, C- és D-kategóriás horrorsorozatokban az erdő szelleme, miközben megpapizza Roanoke lakóit.

Mivel más bajom momentán nincs, leszámítva, hogy nyikorgásokkal kommunikálok, egyelőre próbálom sztoikusan szemlélni a dolgok állását, mert ugyan ma is hatkor csámpáztam ki a házból, és holnap is egész nap a munkázóban leszek, de pofáznom legközelebb kedden kell. Addig csak elmúlik ez a gedva, ha meg nem, akkor kiülök az intézmény kertjébe, és megtartom az előadásaimat a varjaknak, hátha ők megértik.