Amikor mi még nagyon fiatalok voltunk (a kábé húsz évvel ezelőtti időszakra gondoljatok), ráérő időnk sokkal több volt, mint most, pénzünk pedig hujujdesokkal kevesebb, és még egy Emese nevű autó sem álldogált az udvarban, májusban rendszerint felszedelőzködtünk egy szombati vagy vasárnapi délelőttön, felültünk a buszra, aztán elmentünk Pilisszentlászlóra bodzavirágot szedni szörpihez. Felmásztunk a használaton kívüli régi temetőhöz, ami körül óóóriási bodzabokrok voltak, teleszedtünk egy ikeás szatyrot virágokkal, majd visszafelé menet beültünk a Jánošikova Krčmába egy sörre. A Krčma ezen a ponton már tele volt tržvendégekkel, akik sandán megnéztek minket az Arany Ászok mellől, aztán szlovákra fordították a szót, mert az ilyen még nem látott gyüttmentekkel sose tudni, mit keresnek a Krčmában. (Természetesen mikor megszokták, hogy ott ülünk, visszafordították a szót magyarra, és én ezt a váltást mindig elmesélem a diákjaimnak, amikor szociolingvisztikából vagy többnyelvűségi kérdésekből okosítom fel őket, mert az élő nyelvhasználat ehhez hasonló érdekességeit mindig megjegyzik, és akkor legalább nem éltem hiába.)

Nnna. Azóta mi öregebbek lettünk, kevesebb szabadidővel, én meg átszoktam a helyi temetőhöz bodzavirágot szedni, bár az elmúlt időszakban már morfondíroztam azon, vajon mennyi lehet azoknak a bodzavirágoknak az ólomtartalma, ez egy egyre forgalmasabb város. Hát azok a bodzabokrok valamilyen “rakjuk rendbe a környezetet, de HIRTELEN” akció áldozatának estek valamikor az elmúlt évben, úgyhogy azt mondtam a RK-nak, üljünk fel a nosztalgiavonatra meg a 870-es buszra, és menjünk el Pilisszentlászlóra, haddlám, ott mennyire változtak meg a dolgok.

Nos, nagyon. A régi temető most így fest:

egészen konkrétan egyetlen bodzabokor maradt, amin persze túl magasan vannak a virágok ahhoz, hogy az ember elérje. Úgyhogy bánatunkban megfordultunk, és elindultunk a faluban, ahol ez is zárva volt,

és igazából azt sem lehetett megállapítani róla, végleg van-e zárva, ugyanis bent megvoltak az asztalok, de az ajtón semmiféle nyitvatartás, és az internet sem mondott semmi használhatót róla.

Mindezek után addig csavarogtunk a faluban, amíg megérkezett a hazabusz, és a következő egy órában igen sokat röhögtünk, mert kizárólag csak telkeken belül láttunk nyíló bodzavirágot, kint az utcán sehol. De azért sétáltunk egyet, no, és élveztük a rurális környezetet.

És végül, amikor már minden reményt feladtunk, tadáá, a játszótér/focipálya/placc mellett találtunk két bodzabokrot, amiken ugyan nem volt sok virág, de közterületen voltak, és mi igazán nem vagyunk telhetetlenek. A végén pedig még sört is ittunk, bár nem a Jánošikova Krčmában, hanem egy afféle semmilyen-modern bisztróban, ahol fagyit és süteményeket is árulnak, a tržvendégek meg nem miattunk beszéltek szlovákul, hanem hogy a gyerekek ne értsék.

Szóval újra megbizonyosodott ugyan, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, de azért a lábad így is vizes lesz, ha élhetek ilyen szép metaforikus kifejezésmóddal.