Sokadjára vagyok kénytelen rájönni, hogy a lustaság is olyan, mint a csokoládé: rohadt nehéz megállni egyetlen kockánál, na még egyet, na még egyet, hé, ki ette meg az egész táblával. Tegnap olyan trú dögölészőnapot tartottam, hogy tényleg nem csináltam egész nap semmit, de még fel sem vakartam magam a futonomról, kivéve étkezési és tisztálkodási szakaszokat, mert azért mégsem mehetünk le teljesen kutyába.

A baj, hogy ma is tudnám folytatni ugyanezt, de nyilván nem lehet, ha az emberbe valaminő lelkiismeretet is építettek összerakáskor. A piacot elblicceltem, ó, jaj, de még az automatához is a RK-t küldtem le, hogy felvegye a csomagomat az Yves Rocher-től. (Elfogyott a szemránckrémem meg a nappali krémem is, muszáj volt pótolni, és én továbbra is falun lakom, mint tudjuk.) Hálistennek a szakdolgozóimnak azt ígértem, hogy a hétvégén küldök nekik részletes válaszokat, és még holnap is hétvége van, örömbódottá. A lakás (és különösen a fürdőszobám meg a Bűnök Barlangja) viszont némi törődésért és rendrakásért nyafog, úgyhogy ma velük foglalkozom, meg talán Erikről is lefúvom a port, mert félig-meddig kiszabott ruhákkal van tele a kupleráj, és ez már tényleg tarthatatlan.

Amikor tavaly nyáron megvarrtam ezt a pántos zsákot (ez az, ne is tagadjuk), nem is sejtettem, hogy mennyit fogom használni, őtözködős bloggerek szégyene, aki vagyok, esetenként semmi ingerenciával arra, hogy csinos és előnyös ruhadarabokban mutogassam magam.