We are not amused. Még mindig nem.

A fenti képet azzal a telefonnal lőttem, ami egy korszak végét és egy új kezdetét jelenti életemben, én meg az a nyavalyás vagyok, aki erőst rühelli a változásokat, hát nem csoda, hogy el vagyok kámpicsorodva. Hadd mesélek.

A Nokia, aki még a masszív butatelefonok mintapéldánya, az idei év elején elkezdett makrancoskodni: időnként csak úgy magától kikapcsolt, visszakapcsolás után nem volt hajlandó felismerni a SIM-kártyát, meg effélék. Mivel én a telefonomat arra használom, hogy esemes-hívásfogadás-ébresztés, ebből a háromból meg vajmi kevés volt az elmúlt hónapban (fizetés nélküli szabadságon voltam Firenzében, az árgyélusát!), ez nem jelentett különösebb problémát, pontosabban olyan volt, mint egy elvakart szúnyogcsípés: amíg nem ütöd bele valami bútordarabba, nem viszket.

A dolgok akkor kezdtek eszkalálódni, amikor hazajöttem, mert azóta mégiscsak akadtak olyan esetek, hogy nekem telefoni minőségben szükségem lett volna erre a dögre. És az események akkor vettek drámai fordulatot, amikor hétfőn az értekezletem után fel akartam hívni a RK-t, aki légvonalban egy kilométerre tőlem munkálkodott aznap, és azt beszéltük meg, hogy ha én kiértekeztem magam, ő pedig még mindig bent van a székesfőfaluban, elmegyünk vacsorálni.

A telefon még valamikor az értekezlet alatt kikapcsolódott magától, aztán mikor újraélesztettem, nem ismerte fel a SIM-kátyát, hiába szedtem szét és raktam össze újra. A RK telefonszáma az egyetlen, amit ismerek fejből a sajátomon kívül, de SIM-kártya nélkül csak segélyhívásra volt alkalmas ez az izé, azt pedig mégse tehettem meg, hogy felhívom a 112-t, szóljanak oda a csávónak, mingyá gyüvök. Úgyhogy jobb híján elvágtáztam a RK munkálkodó helyéig abban reménykedve, hogy még ott van, nem valahol messze másutt.

Ott volt. Most nem fogom részletezni az ehhez kapcsolódó melléktraumákat, csak megemlítem, hogy a RK pillanatnyilag abban az épületben dolgozik, ahol én 14 évig tanítottam, és 2015 óta nem tettem be oda a lábam. A lényeg az, hogy ezen a telefonmizérián javítani kellett, és ez úgy történt meg, hogy a RK tegnap elővette az egyik kiszolgált telefonját, egy Sony Xperia 10-et, oszt nyomassuk.

Mint ezt már tudjuk, én igen morcosan viselem a változásokat, főként technológiák kapcsán, ennélfogva ilyen alkalmakkor én mindig idegeskedem, amit látva a RK is idegeskedni kezd, én meg még idegesebb leszek attól, hogy ő is az, és aztán ez így megy tovább nagyjából addig, amíg ordítozás lesz belőle. Ezt ezúttal nagyrészt megúsztuk, mert egy ponton a RK aszonta, én ilyenkor úgy viselkedem, mint akinek egy szekérből át kell ülnie egy autóba, mire én azt válaszoltam, hogy ez pontosan így van, de még rosszabb, mert egyből az autó vezetőülésébe kell beülnöm, tele van előttem a műszerfal mindenféle gombbal meg kijelzővel meg kallantyúval, és én csak azt akarnám tudni, melyik mondja azt a lovaknak, hogy “höjj!”. Ezen röhögtünk. Ez segített.

Summa summárum, most itt ülök egy tepsi méretű marha nagy döggel, ami legalább a megszokott csengőhangot és ébresztőhangot hozza, és tud fotózni. Internetezni nem tud. Tudna, de valahol meg kell húzni a határt, bár, tudja a fene, előbb-utóbb abba az irányba is muszáj lesz elfajulni.

Mivel viszont ezek a dolgok általában minimum párban, de még inkább hármasával járnak, ma reggel a kávéfőző adta be az unalmast. We are still not amused.