Korábban jöttek a szokásosnál, de ezen sem vagyok meglepődve. Igaz, hogy én eleve hendikepből indultam a toszkán dombokon, de összesen egyszer láttam havat ezen a télen. Az olasz-osztrák határon, hazafelé jövet.
február 2024 havi bejegyzések
11/182 – Eszkép
A mai napra igen sajátságos programkínálattal kedveskedtem magamnak, mármint úgy értem, hogy még a szokásosnál is sajátságosabb lesz. Eredetileg ugyan értekezletre kellett volna bependliznem Budapestre, de az elmarad, úgyhogy kihasználom a hirtelen feltáruló lehetőségeket, és a mai nap folyamán
- kimászom a zsidó temetőhöz, ahol a szokásosnál hamarabb indult el az ibolyavirágzás, és fotózok orrba-szájba,
- sütök egy veknit magunknak meg egy adag kenyérrudacskát a holnapi zsúrfixre,
- átlapozom a szekrényt munkába járó áutfitek ügyében
- az előző pont miatt előreláthatólag összeütök néhány ruhát (nem röhög! szezonális fekete lyukban vagyok! és más problémáim is vannak!)
- a szokásostól eltérően este hajat is mosnom kell, mert holnap ződ hajnalban indulok oviba, ezt a fejet nem vihetem ebben a formában emberek közé, most reggel pedig nem érek rá, várnak az ibolyák,
- mindeközben pedig azon töröm a fejem, mi a nyavalyát küldjek be két konferencia-jelentkezésre, melyeknek egyaránt március 10-én van a határideje.
Egen, megint az eszképizmusba menekülés időszaka van, de hát mikor volt más.
11/181 – Zsúrfix
Mamáék egyik kedvelt tevékenysége volt a zsúrfix, ami abból állt, hogy az ÖTyE hosszú előkészületek után (kinél tartjuk, ki hozza a milyen sütit, meg merjünk-e próbálkozni Mariska házi martinijével*, és ki mondja meg Médinek, hogy ne hozzon képviselőfánkot**) kicsípték magukat, összeültek, aztán belikőröztek.
Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb nekem is lesz ÖTyÉm meg zsúrfixem, és ugyan még nem vagyunk ebben a topon, de a több heti tervezés meg a ki hoz mit már egész jól megy. A belikőrözés még odébb van, preferált piánk jelenleg a gintonic, és hálistennek senki se hoz Médi-féle képviselőfánkot. Mindenesetre ma letotyogtam a hétközbeni piacra, mert péntek este tartjuk ezt a zsúrfixet a barátnőimmel, és tradícióink szerint én vagyok a társulatban a kecskrémsajt-díler.
Amúgy hazafelé már kabát nélkül jöttem, nyáron konkrétan szénné fogunk égni, és mivel csak a jövő héten kezdődik a tanítás, ezt a szénné égést valószínűleg egy tanteremben fogom produkálni, miközben éppen a kétnyelvűségről vagy valami efféléről magyarázok.
* Megpróbálkoztak. Utána Mama elfeküdt a sezlonyon, és vihogva végrendelkezni kezdett. Örök élmény marad.
** Médi néni olyan irgalmatlan pocsék cukrász volt, hogy olyanra csak a mesékben van példa, de ennek természetesen nem volt tudatában, és nem is volt hajlandó elhinni. A képviselőfánkjai legendásan rosszak voltak, a belsejükben valami kocsonyaszerű masszával. Egyszer kínunkban odaadtuk azokat a tyúkoknak. A tyúkok sem ették meg.
11/180 – Nyimnyám
Azt hiszem, öltözködősbloggeri létem legfényesebb pillanatai azok, amikor ki kell találnom, mi a nyimnyámot vegyek fel ahhoz, hogy eltalpaljak macskakajáért.
Gondolom, sejtitek, mihez öltözöm ilyenkor.
11/179 – Április bolondja
Nem tudom, nálatok milyen évszak van, itt a lehető leghülyébb tavaszféleség ül a nyakunkon, de még csak nem is március, hanem afféle hidegebb április.
Megyek Esztergomba. A bokám még tart.
11/178 – Hold elejti, Nap felkapja
Adjatok a kezembe valami fényzőgép-félét, aztán az se baj, ha lényegében itthon kotlom végig a hét nagyját, lesz itt minden, mint a búcsúban. Galéria!
11/177 – Szökőnap
Egyezzünk meg abban, hogy én ma még nem fogok szökdösni, bármilyen nap lenne is.
11/176 – Sztep
Szteptánccal még nem próbálkoznék, de nézzétek csak, milyen ügyesen hajlik a bokicám.
Az még odébb van, hogy teljesen fittnek és harcrakésznek deklarálhassam magam, de a lábam funkcionális állapotban van, és ennél többet nem is kívánhatok most éppen.
Nyuszifül is funkcionális állapotban van, de ő egy realista állat, és nem gondolja, hogy akkor is ugrándoznia kéne, ha már kicsikarta (és megette) a reggelijét.
Asszem mára ő lesz a példaképem.
11/175 – Boka
Nem János a Pál utcai fiúkból, hanem ez az ingatag kis izé, ami összes terhemet hordozza, konkrétan a jobb oldali. Tegnap 6:24-kor kivágtattam az ajtón, és még száz métert se tettem meg, mikor arra lettem figyelmes, hogy csattogva elrohan az úton egy hosszú sárga Volánbusz abból a fajtából, amire nekem fel kéne ülnöm 6:32-kor. Nyilván nem az én buszom volt, de amíg rábambultam, sikeresen beleléptem egy remek szentendrei utcagödörbe, és a fentemlített jobb bokám úgy törött alám, mint a börleszkfilmekben szokás.
Mint látható a tegnapi fotóból, jól illeszkedő csimmácska volt rajtam, rendesen befűzve, lapos talppal. Részben ennek köszönhető, hogy ezt a bejegyzést nem gipszben írom, de ez az esemény időpontjában nem volt ennyire evidens végkimenetel. Fijajim, én konkrétan majdnem elájultam ott abban a pillanatban, félúton a buszmegálló meg a lakásunk között. Emlékeztek arra, amikor a Fargóban Frances McDormand ott áll terpeszben a hulla fölé hajolva, és közli, hogy ő mindjárt hányik? Na pontosan ezt a jelenetet reprodukáltam, bár én legalább nem voltam terhes, és nem volt előttem egy hulla, de azt az öt percet senkinek sem kívánom, amíg ájulással küzdve elharcoltam magam a buszmegállóig. (Azt ugye nem gondoltátok, hogy a lakás felé veszem az utam, amikor engem 8:30-ra várnak egy zuglói óvodában!)
A tegnapi nap egyáltalán nem volt sétagalopp, sem szó szerinti, sem átvitt értelemben: az ovi után még felpendliztem Budára babalátogatóba és ebédezni, aztán csak hét után keveredtem haza. Addigra a bokám már csak nehezen fért a csizmában, de bíztam abban, hogy a legrosszabbakat megúsztam, ha már kétszer is átpapucsoltam magam, és mindkétszer visszafértem a kinti cipőmbe. Ma reggelre kelvén még mindig kicsit cipószerű bokával rendelkezem, de azt hiszem, megmaradok, és nincs semmi, ami törött vagy szakadt.
Adjunk hálát a pipéknek, hogy hétfőig nincs semmiféle kötelező jelenésem sehol. Nem is fogok gyártani magamnak semmilyen kimenős programot, beérem a lakásban sántikálással. Van itt tennivaló bőven még egy sánta nőnek is.
11/174 – Ráutaló
Nem szeretnék én lenni az a néni, akinek ha extra szar éjszakája volt, azt az egész világ megérzi, de vannak afféle, hm, ráutaló jelek.
Ennél jobb fotót ne nagyon várjatok máma, 6:30-kor indulok Zuglóba, és valószínűleg nem is támolygok haza sötétedésig.
11/173 – Gőz
Mivel a főző elment a gépek kórházába, jelenleg egy kotyogós masinát használunk, ami nem lenne nagy kunszt, Firenzében is az volt, meg nyilván az ifjúkorunkat sem egy olyan géppel töltöttük, amin megnyomsz egy gombot, és kijön a lefőtt kávé, de ez a ketyere engem nem különösebben kedvel, ma például csak gőzt főzött, cserébe amikor nekiláttam szétcsavarozni (már langyosan, nyugi), leköpte barna löttyel a pultot, a fogókesztyűt, a padlót meg a ruhámat.
Úgyhogy ez már a második öltözék mára, pedig olyan műgonddal válogattam össze az eredetit, hogy a pesti oviban, ahol még sose jártam, ne nézzenek teljesen lököttnek. Hát ezt most már fújhatom.
11/172 – Malom
Csúnya dolog tőlem, de ezt a hetet azonnal egy csalással fogom indítani, ez a fotó ugyanis tegnapi,
de ha azt kellene kivárni, amíg ma legalább hozzávetőlegesen emberi formába pofozom magam, akár estig is malmozhatnánk. Tegnap (sokadjára, mert ebben az ügyben a hülyeségig optimista vagyok) sütőben sült édesburgonya-szalmakrumplit akartam készíteni, és ez most egy olyan recept volt, ami ugyanolyan ernyedt-puha kis ficniket eredményezett, mint az összes többi eddig kipróbált módszer, cserébe annyi koszt és piszkos edényt hozott össze, mint még sose. Hagytam is tegnap este a francba a mosogatás-takarítást, tudván, hogy ma úgyis muszáj lesz megcsinálnom.
Mindehhez tegyük még hozzá, hogy a mosókonyha (képletesen szólva) felrobbant, a fürdőszobám és a Bűnök Barlangja dettó, a hálószobában öklömnyi pormacskák gurulásznak, a cipőspolcon meg a szekrényeimben pedig afféle Négy Évszak Kincsei bemutató van. Mielőtt elutaztam, nem pakoltam el a nyári cuccokat, mert minek, mióta pedig visszajöttem, úgy érzem magam, hogy padlóig nyom a feladat súlya. A hajamnak mosásra van szüksége, a szemöldökömnek festésre, a bőrömnek radírozásra, és az utóbbihoz nélkülözhetetlen bőrradírozó gépeckét úgy elhánytam hazajövetelem után, hogy csak tegnap találtam meg, de akkor meg nyilván töltőre kellett rakni, mert lemerült. Mit csinálok én az életemmel, kérdem.
Na persze amellett, mit csinálok magammal én, az se mindegy, mit csinál velem a perimenopauza, és erről majd nyilván írni is fogok valamikor, mert miért van nekem blogom, ha nem azért, hogy ilyesmikről is írjak benne.
11/171 – Monoszkóp
Továbbra is tart a visszarázódás a megszokottba: monoszkóp-mintás zoknik, ingajárat a két város között, ahol élek és melózom, farsangfarki fánkok, dacos kis muskátlik egy lépcsőházi ablakban, az utolsó néhány kalábriai mandarin és tarocco narancs, a szombati piacról friss rukola a reggeli szendvicseinkre, plusz Tortasuttogó elképesztő sütipakkja. Ó, meg persze az inszomnia, de arról nincs kép, és szerintem nem is akarjátok ti aztat, hogy legyen. Galéria!
11/169 – Ücsörög
Mámegin egy fura hosszúnapom van Esztergomba futamodással és egy olyan sajátságos időjárás áldozataként, amihez az ember sehogy se tud hozzáöltözni, most például épp folyik rólam a víz az irodámban ücsörögve.
11/168 – Höjj!
We are not amused. Még mindig nem.
A fenti képet azzal a telefonnal lőttem, ami egy korszak végét és egy új kezdetét jelenti életemben, én meg az a nyavalyás vagyok, aki erőst rühelli a változásokat, hát nem csoda, hogy el vagyok kámpicsorodva. Hadd mesélek.
A Nokia, aki még a masszív butatelefonok mintapéldánya, az idei év elején elkezdett makrancoskodni: időnként csak úgy magától kikapcsolt, visszakapcsolás után nem volt hajlandó felismerni a SIM-kártyát, meg effélék. Mivel én a telefonomat arra használom, hogy esemes-hívásfogadás-ébresztés, ebből a háromból meg vajmi kevés volt az elmúlt hónapban (fizetés nélküli szabadságon voltam Firenzében, az árgyélusát!), ez nem jelentett különösebb problémát, pontosabban olyan volt, mint egy elvakart szúnyogcsípés: amíg nem ütöd bele valami bútordarabba, nem viszket.
A dolgok akkor kezdtek eszkalálódni, amikor hazajöttem, mert azóta mégiscsak akadtak olyan esetek, hogy nekem telefoni minőségben szükségem lett volna erre a dögre. És az események akkor vettek drámai fordulatot, amikor hétfőn az értekezletem után fel akartam hívni a RK-t, aki légvonalban egy kilométerre tőlem munkálkodott aznap, és azt beszéltük meg, hogy ha én kiértekeztem magam, ő pedig még mindig bent van a székesfőfaluban, elmegyünk vacsorálni.
A telefon még valamikor az értekezlet alatt kikapcsolódott magától, aztán mikor újraélesztettem, nem ismerte fel a SIM-kátyát, hiába szedtem szét és raktam össze újra. A RK telefonszáma az egyetlen, amit ismerek fejből a sajátomon kívül, de SIM-kártya nélkül csak segélyhívásra volt alkalmas ez az izé, azt pedig mégse tehettem meg, hogy felhívom a 112-t, szóljanak oda a csávónak, mingyá gyüvök. Úgyhogy jobb híján elvágtáztam a RK munkálkodó helyéig abban reménykedve, hogy még ott van, nem valahol messze másutt.
Ott volt. Most nem fogom részletezni az ehhez kapcsolódó melléktraumákat, csak megemlítem, hogy a RK pillanatnyilag abban az épületben dolgozik, ahol én 14 évig tanítottam, és 2015 óta nem tettem be oda a lábam. A lényeg az, hogy ezen a telefonmizérián javítani kellett, és ez úgy történt meg, hogy a RK tegnap elővette az egyik kiszolgált telefonját, egy Sony Xperia 10-et, oszt nyomassuk.
Mint ezt már tudjuk, én igen morcosan viselem a változásokat, főként technológiák kapcsán, ennélfogva ilyen alkalmakkor én mindig idegeskedem, amit látva a RK is idegeskedni kezd, én meg még idegesebb leszek attól, hogy ő is az, és aztán ez így megy tovább nagyjából addig, amíg ordítozás lesz belőle. Ezt ezúttal nagyrészt megúsztuk, mert egy ponton a RK aszonta, én ilyenkor úgy viselkedem, mint akinek egy szekérből át kell ülnie egy autóba, mire én azt válaszoltam, hogy ez pontosan így van, de még rosszabb, mert egyből az autó vezetőülésébe kell beülnöm, tele van előttem a műszerfal mindenféle gombbal meg kijelzővel meg kallantyúval, és én csak azt akarnám tudni, melyik mondja azt a lovaknak, hogy “höjj!”. Ezen röhögtünk. Ez segített.
Summa summárum, most itt ülök egy tepsi méretű marha nagy döggel, ami legalább a megszokott csengőhangot és ébresztőhangot hozza, és tud fotózni. Internetezni nem tud. Tudna, de valahol meg kell húzni a határt, bár, tudja a fene, előbb-utóbb abba az irányba is muszáj lesz elfajulni.
Mivel viszont ezek a dolgok általában minimum párban, de még inkább hármasával járnak, ma reggel a kávéfőző adta be az unalmast. We are still not amused.
11/167 – Mentes
Kábé annyi energia van bennem, mint valami trendi energiaitalban, amiben se koffein, se cukor, se taurin, se semmi, csak a fogyasztói hite abban, hogy ettől mégiscsak felébrednek.
Nyilván nem úgy nézek ki hozzá, én a reményeimhez öltözöm, nem a valósághoz.
11/166 – Csalóka
Olyan tavaszszerű napfény van meg egyéb izék, hogy gondoltam, hiszek egy kicsit ennek a csalóka időjárásnak, oszt belecibáltam magam egy sátornyi áprilisba.
11/165 – Értekezlet
Egy fokkal jobb, mint ha például gyökérkezelésre mennék, de épp csak egy fokkal.
11/164 – Akklimatizálódás
Valahol másutt éppen farsang van, a galériában például az álarcos hölgyek még egy firenzei papírbolt kirakatából származnak, én viszont az itthonomat szokom újra, akárcsak Mackó a jól bejáratott alvóhelyeit. Az inszomniám újra a régi, a káosszal való hadakozás dettó, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Most mégis afféle értelmetlenül optimista kedvemben vagyok, de sebaj, holnap értekezletre megyek, ott majd jól kiráznak belőle. Addig is, koncentráljunk a pozitívumokra: a nagy, tisztára csiszatolt konyhámra, a kényelmes futonomra, Erik asztalára a fonalakkal, a rendes méretű sütőben sült savanyúkápis kenyérre, a szentendrei reggelekre és esztergomi délutánokra, meg persze a Dark Side Soutache csodaszép sujtás-nyakékére, amit a RK-tól kaptam karácsonyra, és itthon várt engem az asztalon egy buborékos borítékban.
Minden nap más - mindennap más 